Lélekkel mentenek lelkeket

Böjte Csaba útját nem jelölhetem meg követendő példaként, mint ahogyan a madár röptét sem. Más szféra az. Okos Csaba azonban földközelben teljesíti be a maga küldetését; járja a Szent Ferenc Alapítvány napközi otthonait, és lelkeket ment. Nem szerzetes ő, nem is szent ember, civil foglalkozására nézve magánfuvarozó, negyvenhárom éves, nőtlen, felvidéki polgár. Ha a jövőben nem alapít családot, annak csupán az lesz az oka, hogy más módon már megtette. Egyszer csak eljegyezte magát Erdéllyel, és szíve szerint örökbe fogadná a Kárpát-medence minden hányatott sorsú magyar gyermekét.

Felvidékiek először állítanak kopjafát Gábor Áron tiszteletére Erdélyben

Szerinte nincs ebben semmi különös. Ez az írás sem fog tetszeni neki, tudom, mert megmutattam, és ugyan nem akart megbántani, de kényszeredetten csak kibökte: Hú, ez dicshimnusz! Pedig nem az. Ez a valóság. És a legszebb az egészben, hogy nem a madár röpte, hanem bármelyikünk számára járható út. Alább legalább gondolatban tegyünk meg pár lépést rajta.

Ha egy hollywoodi filmben látom e jelenetsort, gúnyos mosolyra húzom a szám a túlcsorduló, már nem is életszerű érzelmek, az „amik” szokásos túlkapása miatt. Csakhogy mindez a szemem láttára történt így, Hargitafürdőn. Csaba autójával bevettük a cél előtti utolsó kanyart, megpillantottunk egy kislányt, aki egészen addig hintázott, amíg észre nem vette az ismerős kocsit. Akkor úgy vetette le magát, mint aki nyakát szegné, rohanni kezdett felénk, és több méterről ugrott a nem is remélt vendég nyakába. Onnantól mindkettejük számára megszűnt a külvilág, ezért Csaba akkor szólt újra hozzám, amikor már ismét úton voltunk:

„Ő Tündike. Még az első táborban ismertem meg, amit szerveztünk a Felvidéken a székely gyerekeknek. Ő volt a legkisebb, hétéves. A nagyobbak sokat évődtek a kicsikkel, elvettek ezt-azt tőlük, amit én persze visszavettem, és azt mondtam Tündikének, odaadom neki, ha cserébe ő is felajánl valamit. Erre egy szuszra elszavalta az Esküszünket (Nem a Nemzeti dalt, hanem Szőke István Attila versét – a szerk.), el sem akartam hinni. A nagymamájától tanulta. Azonnal a kedvencem lett, és a mai napig az maradt.”

Okos Csaba és Tündike, az egyik kedvenc

Egy csoki karácsonyra

Nem egyedül. Már be is gördültünk Zete­lakára, ahol tizenhét emberpalánta és a nevelőjük várta Csabát. Leírhatatlan tekintetekkel. Mint kiderült, azért, mert a roskadozó, a román hatóságok által lebontásra ítélt épületet Csaba és barátai – hangsúlyozta, elsősorban nem ő, a fő érdem Olajos Arnoldé és Réthy Kataliné – mentették meg, újították fel, leheltek bele életet. Nem is akármilyet. Ezek a népes és sokat nélkülöző, esetenként csonka családban élő kicsinyek mifelénk már alig tapasztalható derűvel és nyitottsággal fogadtak engem is, a „Csaba barátját”. Kisebb ajándékokat, labdákat vittünk nekik, csodálkoztam is, hogy játék helyett többen inkább leültek az asztalukhoz, és rajzolni kezdtek. A művek nekünk, nekem készültek, mert ők is adni akartak valamit.

Egyik ámulatból a másikba estem. Csaba korábbi elbeszéléseiből, megbicsakló hangjából, bepárásodott szemüvegéből sejtettem én, hogy kicsit belehabarodott Erdélybe – megesett ez már néhányunkkal –, de egy délután alatt kiderült, nem kicsit, hanem nagyon, és ez a szerelem viszonzásra talált. Addig vagány felvidéki srácnak, a legszelídebb vadmagyarnak, őrült fradistának, legyen szó futballról, történelemről, népszokásokról, dumagépnek ismertem. Most viszont szinte belé szakadt a szó.

„Nem szívesen beszélek erről az egészről. Pláne, ha tényleg írsz róla. Mert nem úgy tűnik, mintha segítenék, hanem úgy, hogy dicsekszem. Azt meg nem akarok. És azt sem akarom, hogy családok, szülők, vagy ami a legrosszabb, gyerekek magukra ismerjenek. Na jó, mindegy. 2012-ben, Kárpátia-koncerten dunaszerdahelyi ismerősökkel beszélgettünk, ők említették, hogy szerveztek egy tábort a közelben, Ekecsen, és Erdélyből, Böjte Csaba házaiból várnak harminc-harmincöt gyereket. A gyerekeket mindig is imádtam, ezért megkérdeztem, tudnék-e valamivel segíteni. Azt felelték, élelmiszerrel, kisebb ajándékokkal, tanszerekkel az iskolakezdésre biztosan. Amit lehetett, összegyűjtöttük, elvittük. Találkoztunk a nevelőnőkkel, a gyerekekkel, már akkor tudtam, nem utoljára, ez lesz az én utam. Ősszel már barátokhoz mentem ki Erdélybe, először Máréfalvára, Zetelakára, Oroszhegyre, egy évre rá ezekhez hozzájött még Székelyszentkirály és ’Varság; ezt az öt otthont azóta is támogatjuk. Már az első tábor hangulata megfogott, ez az érzés a napközi otthonos házakban mélyebb lett, de végleg akkor dőlt el minden, amikor a kalibáskői szilveszterezés után január másodikán végigjártuk az otthonokat. Egyik példaképem, Geréb Harmat székelyudvarhelyi tanárnő megkérdezett egy hét-nyolc éves kissrácot, mit hozott az angyalka, ő pedig boldogan mondta és mutatta a kezével, hogy egy ekkora csokit. Addig soha nem hittem volna, hogy egyetlen tábla csokinak mint karácsonyi ajándéknak ennyire lehet örülni, nálunk ezt biztosan úgy mondták volna: csak egy csokit. Ennek a fiúnak viszont sugárzott az arca, én erre sarkon fordultam, kimentem a szabadba, hogy mégse lássanak, és jól kibőgtem magamat. Azzal elhatároztam, hogy amíg és amivel lehet, ezeket a gyerekeket segíteni fogom. Onnantól átalakult az életem.”

Az előzőről annyit, hogy 1976-ban Csehszlovákiában született, Szlovákiá­ban vált felnőtté, Csata községben, a Garam jobb partján, húsz kilométerre Esztergomtól. Soha nem élte meg úgy, hogy szlovák lenne, mondja, még csak ellenszenvet sem érzett a többségi nemzet iránt, természetesnek tartotta, belülről jött, hogy magyar. Nem volt harcos típus, sem hős, sem áldozat, a legsúlyosabb trauma, ami kisebbségi létében érte, hetedik általános iskolás korában magaviseletből a kettes érdemjegy volt.

„Pozsonyba mentünk kirándulni a virágkiállításra, ahol egy 60–70 év közötti öregember üvöltözni kezdett velünk, amiért magyarul beszélünk. Erre én mondtam neki minden cifrát, ami egy tizenhárom éves fiúból előjöhet. A tanárnőnk arra utasított, kérjek elnézést, én azt válaszoltam, nincs miért. De ezenkívül minden normálisan ment. Mindig azt mondom, aki életrevaló, az bárhol érvényesül, és ehhez még megalkuvónak sem kell lenni. Nekem sem kellett. Inkább azt tartottam furcsának, hogy magyar iskolába jártam, elsős középiskolásként mégis én voltam az egyedüli gyerek az osztályban, aki a Szózatot, a székely himnuszt is tudtam.”

Aztán vitte a végzet, egyáltalán nem göröngyös úton, nem is sötét éjjelen. Bár a szó szoros értelmében, este megindulva Csatáról és egy lendülettel másnap megérkezve Sepsiszentgyörgyre, többször az is megesett. Nem maroknyi székellyel kötött barátságot, és nem tapasztalta, hogy porlanának, mint a szikla. Innentől pedig már a múltidézésben sem kellett nógatni.

Zetelaki mentőakció

„Én addig sehol nem voltam otthon. Sokan mondják, de én is azt éreztem, hogy Szlovákiában magyar vagyok, Pesten pedig tót. A 2004-es népszavazás sem tett jót. Nem is haragot éreztem, mert az ismerőseimben biztos voltam, tudtam, hogy ők nem mondtak ránk nemet, többen még bocsánatot is kértek. Most viszont valahogy Erdélyben találtam meg, amit kerestem. 2017-ben tizenhatszor jártam kint. Nemcsak az otthonokba megyünk, székely gyerekeknek táborokat kezdtünk szervezni nálunk, a Felvidéken, de már bekapcsoltuk a kárpátaljaiakat, a délvidékie­ket is. Esztergomba, Visegrádra, Budára visszük őket, lássák, kik vagyunk. A mieinkkel pedig Parajdra járunk, és már az első utunkról hazafelé kijavították a szüleiket, amikor megkérdezték tőlük, hogy érezték magukat Romániában. Azt felelték, ők Székelyföldön voltak. El sem tudom mondani, mennyit jelentett ez nekem. Harminc gyerek közül ha csak ötöt megfogtunk magunknak, azok legközelebb már hozzák a családjukat is. De nem ötöt fogtunk meg. Erdélyben a Felvidékről mi állítottunk először kopjafát Gábor Áronnak, a Madarasi-Hargitára pedig kettős keresztet vittünk fel. Aki járt ott, tudja, nem egyszerű az út felfelé, 1800 méter magasságba, ezért is volt öröm látnom, hogy a gyerekek nem megúszni akarták a cipekedést, hanem azért versengtek, hogy minél tovább foghassák a keresztet. Aztán fent, a tetőn elénekeltük a székely és a magyar himnuszt, erre egy idősebb csoport tagjai odajöttek hozzánk, és azt mondták, ilyesmit ritkán hallottak. Büszkék is voltunk rá, hogy a Felvidéken, Erdélyben, sehol sincs minden veszve, ha ilyen gyerekeink vannak.”

Felvidékiek először állítanak kopjafát Gábor Áron tiszteletére Erdélyben

A zetelaki mentőakcióról annak előrebocsátásával hajlandó csak beszélni, ha kiemeljük, hogy ott ő inkább mellékszereplő volt. Hát tessék.

„Be akarták zárni az otthont, mert nem felelt meg a higiéniai előírásoknak. A román állam nem adott rá semmit, a falu nem vállalhatta a költségeket, a lelkiatya, Böjte Csaba is nagyon nehezen tudta volna kigazdálkodni, az idő viszont egyre fogyott. Úgyhogy gyűjtést indítottunk. Szükség volt pénzre, építőanyagra, munkaerőre. És minden összejött. Mi otthon, a Felvidéken már megalapítottuk a Sólyom Gyermekei Polgári Társulást – mindenképpen írd le, hogy Diósi Bajkai Katica az alelnök (Csaba meg az elnök, de ezt nem említette) –, Erdélyben is tudtuk, hogyan kell összefogni. Rengeteg Pesten dolgozó székely, aki éppen otthon töltötte a szabadságát, és fél év után egyetlen hétre vetődött haza, napi szinten utazott száz kilométert, és melózott miattunk reggeltől estig. Sepsiszentgyörgyi barátaim, Kovács Attiláék, akiket inkább már családtagnak tekintek, mindenkit és mindent megmozgattak, és jöttek. Nagyon sokat segített a Fradi-drukkerek kemény magja is a gyűjtésben, a szállításban, a munkában. Zetelaka megmenekült, de mind az öt napközi otthont támogatjuk, sőt idén télen annyi minden összejött, hogy most először két teherautó­val vittük ki a nagyrészt ferencvárosi szurkolóktól kapott adományokat, így összesen tizenkét Böjte-házhoz jutottunk el. Csaba testvér is évek óta tudja már, kik vagyunk, mit csinálunk.”

Magyar bál Csatán

Mármint Erdélyben. Mert a csatai magyar bál helyi különlegesség. Kissé aggodalmaskodva vittem el először az én budapesti leányaimat, de az ihletett hangulat őket is azonnal megfogta. „Miért ilyen nagyon kedves itt mindenki?” – kérdezte egyikük, a másik pedig, amikor egy székely, balánbányai srác táncra kérte, minden félelmemre rácáfolva azt felelte neki: „Eljövök, de nagyon béna vagyok.” „Az jó, mert én is” – zárták rövidre az ismerkedést. Csaba állítja, ez mindig így megy, percek alatt találnak egymásra a Kárpát-medence különféle szegleteiből érkezettek.

„Először csak a felvidéki magyar gyerekeket akartuk összefogni, nemzeti ünnepeinkre készítettük fel őket, műsorokat adtunk. Gondoltuk, ha nekünk húsz év múlva már nem lesz elég erőnk, ők viszik tovább az ügyünket. De ennél már sokkal többről van szó. A gyerekek nélkülünk is tartják egymással a kapcsolatot, a Facebookon írogatnak, töltögetik fel a közös képeket, köszöntik a születésnaposokat. Ez az internet legnagyobb áldása, hogy ők már nem úgy nőnek fel, mint mi, szinte egyedül, hanem minden percben érezhetik, hogy összetartozunk. A szüleimnek eleinte furcsa volt, hogy ennyi időt töltök távol az otthontól, de amikor először eljöttek Sepsiszentgyörgyre, látták, nem csavarogni jár a gyerek. Nem áldozat ez a részemről, hanem életforma, ami mindenért kárpótol.”

Befejezésül csak annyit: aki nem tudja, nem érzi, mi a különbség a szegénység és a nyomorúság között, az feltétlenül ejtsen útba néhány Böjte-házat, akár Okos Csabával is. Mert a nyomor lelki kategória, és annak ezekben az otthonokban nyoma sincs.