Az újkommunista kultúrharc küszöbén

Tornádóként pusztít el mindent, ami nem illeszkedik a szélsőbaloldali liberálisok kirekesztő világképébe.

Dübörög az újkommunista kultúrharc, szélvészként tarol le, tornádóként pusztít el mindent, ami nem illeszkedik a szélsőbaloldali liberálisok kirekesztő világképébe. A világukba, ahol a sokszínűség, a diverzitás hiánya már bőven elég ahhoz, hogy egy-egy filmalkotást statáriális jelleggel, mindenféle társadalmi vitát nélkülözve kicenzúrázzanak a mozgókép-történelemből. Ők a mindenható urak. A diktátorok.

Szomorú, de sorban kerülnek ki a streamingszolgáltatók kínálatából a nem elég progresszív, nem elég liberális nagy klasszikusok. Gondoljunk csak az Elfújta a szél című filmre. De a kultúrháborúban azok a sorozatok is egymás után elesnek, amelyekben az alkotók vagy az előadók a melegeken, a transzne­műeken vagy lényegében bármelyik kisebbségen mertek viccelődni.

Mert kedves olvasóink: elmúltak azok az idők, amikor még viccelni lehetett. Ma már csak a lehető legnagyobb komolysággal szabad beszélni a feketékről, az arabokról, a migránsokról, a melegekről és a transzneműekről. Hisz szent ügyekről van szó. A legfontosabbról.

Úgyhogy vége a viccelődés korszakának. Mert a liberálisok úgy döntöttek, hogy a csodálatos, új világuk meghaladta azt. Ma már csak a létező legnagyobb tisztelet hangján szabad megemlíteni a kisebbségeket. Mindenhol. A sorozatokban, a filmekben vagy a stand-up-jelenetekben. A humorból élő alkotók és előadók ugyan még lázadoznak és arra próbálnak hivatkozni, hogy óriási hiba lenne komolyan venni a tréfát, meg hogy pár éve még az volt a narratíva, azt szajkózta mindenki, hogy mindennel szabad viccelni, tehát, hogy a vicc az csak vicc, de hiába.

Egy korszakot diktatórikusan lezártak.

Eljött az amerikai egyetemek ultraliberális, biztonságos tereiben nevelkedett, semmihez sem értő liberálnáci szociológusainak szobordöntögető, filmeket betiltó, könyveket égető, múltat eltörlő, szélsőbaloldali hevülettől táplált kultúrterrorja. Pedig aki az elmúlt tíz évben találkozott bármilyen amerikai filmmel, sorozattal, azt hihette, hogy a szélsőbaloldali kultúrharcosok már minden céljukat elérték. Úgy tűnt, az utóbbi időben már minden stúdiónál elvárás, alap, hogy el sem készülhet olyan mű, amelynek a szereplőit ne melegek, transzneműek, feketék, latinók, arabok, ázsiaiak és ultrafeministák alakítsák.

Ahogyan az is, hogy az ilyen receptek alapján elkészített alkotások jelentős részének a tanulsága szinte mindig az, hogy csak így együtt, egymást elfogadva, nyitottan, toleránsan lehetséges teljes és boldog életet élni. Vagy, hogy a rasszizmus, a homo- és transzfóbia a létező legnagyobb bűnök közé tartozik, és hogy boldogtalan, korlátolt, no meg beszűkült ember az, akinek a baráti köre nem elég sokszínű. Aki nem elég elfogadó a kisebbségekkel. Aki nem támogatja az abortuszt, az eutanáziát és a melegházasságot.

Mert az újkommunista, liberális kultúrforradalom alapvetése szerint a jobboldali hagyományos értékek nem is értékek. Így aki nem a liberális értékek szerint szeretné élni az életét, az nem más, mint buta, műveletlen bezárkózó náci, olyan, akit egész biztosan velejéig átjár a szottyos gyűlölet. Egy olyan lelki fogyatékos, akin már segíteni sem szabad, akit jogosan ki lehet rekeszteni a színház- és filmművészetből, akit egy haladó liberális csak megvethet. Akinek nem jár se munka, se kegyelem. Az ilyen fasisztákat az új világrend roppant toleráns képviselői legszívesebben börtönbe vetnék.

Ez jutott eszembe, mikor megnéztem a Színművészeti Egyetem előtt tartott kormányellenes tüntetést. Mert az volt, senkinek ne legyen kétsége. Ilyen tömény kormányszidást utoljára a Soros-egyetem melletti tüntetésen lehetett tapasztalni.

És vajon milyen cudar világ vár azokra a vakmerő diákokra, „egyetemi polgárokra”, akik nem voltak hajlandóak az egyetem oktatóival együtt a jobboldalt gyalázni? Akik esetleg nem tapsoltak elég lelkesen, nem ünnepelték rocksztároknak kijáró módon azokat a Fideszt szidalmazó osztályfőnökeiket, akik a tüntetésen arról fröcsögtek, hogy a kormány tagjainak fogalmuk sincs a kultúráról, hogy azt se tudják, ki az a Várkonyi, hogy életükben nem hallottak Balázs Béláról? Az általuk folyton hangoztatott tolerancia, szabadság vajon kiterjed-e azokra is, akik a jobboldalra szoktak szavazni?

Akik nem libsik, hanem konzik?

Azokra, akik helytelenül, kirekesztően, nem elég haladó módon gondolkodnak például a transzneműekről? Akik bedőlve a „gyűlöletpolitikának” az országuk védelmét és nem a migránsok befogadását, etetését, simogatását tartják előrébb valónak? Akik szerint csak férfi és nő létezik, akik nem ünneplik az abortuszt? Vagy akik úgy gondolják, hogy a családot két ellenkező nemű ember alkotja? Vagy ők inkább az ellenség? Nácik, fasiszták? Vagy még rosszabb: fideszesek? Akiket mindenáron le kell győzni? Akiket meg kell nevelni? Akiket el kell pusztítani? Akiknek szelíden, vagy ha szükséges, szigorúan bele szükségeltetik verni abba a selejtes agyukba a liberális alapértékek fontosságát? Akikkel meg kell értetni, hogy ha továbbra is így gondolkoznak, akkora puszta létezésükkel a disznófejű nagyurat, a mindjárt kipukkanó kisgömböcöt, a zsarnokot szolgálják? Vagy őket már eleve fel sem veszik a nagy tudású egyetemi tanárok? Vagy csak az évek alatt rostálják ki ezeket a fideszes, jobboldali fasisztákat?

Ezeken gondolkoztam, miközben például Hegedűs D. Géza nagyjelenetét néztem. És végtelenül szomorú lettem.