A jóslás nehéz dolog, kiváltképp, ha a jövőre vonatkozik – szokták mondani némi élccel, és a szarkasztikus megjegyzés igazsága alól a sokat hivatkozott amerikai celebpolitológus, Francis Fukuyama sem kivétel. Jól ismert tézise azért jól ismert, mert úgy harminc évvel ezelőtt a liberális demokrácia mint politikai rend általános győzelmét vetítette előre, és ez a liberális demokratáknak nyilvánvalóan ínyére volt. A japán felmenőkkel rendelkező szerző persze A történelem vége és az utolsó ember című, tagadhatatlanul nagy hatású műve óta is sok mindent írt és mondott – az elmúlt években például Magyarországról is sokat –, melyekről kiderült, hogy azért nem teljesen úgy vannak. Említett 700 oldalas művének nagyon-nagyon tömör összefoglalása valahogyan úgy hangzik, hogy a természetet egyre inkább uralma alá hajtó emberiség gazdasági, politikai „fejlődése” szerinte egyértelműen a liberális demokráciák győzelmébe torkollik. Ennek pedig egyik kiemelt mozgatórugója az, hogy az emberek mindenekelőtt arra vágynak, hogy másokkal egyenlőnek ismerjék el őket, az „úr–szolga viszony” meghaladását pedig még a maga fogyatékosságaival együtt is a szabadversenyes kapitalizmus szolgálja leginkább.
Azonban. Azonban tény, hogy könyvének utolsó fejezetében Fukuyama maga is elkezd kalkulálni a lehetséges mellékhatásokkal. Nevezetesen azzal, hogy a liberális projekt valamiféle bornírt jogkiterjesztésbe fordulhat át, „az utolsó emberre” váró tökéletes egyenlőség pedig az értékek beláthatatlan következményekkel bíró relativizálódását, ezáltal a nihilt, a cél és értelem nélküli világot hozhatja magával. A mai eseményeket szemlélve sokat – magam által is – hangoztatott érv, hogy Fukuyama jövendölésével szemben a történelem nem ért véget, a globális liberális narratíva méltó kihívóra talált a lokalitáshoz kötődő, a posztmodern ellenreakciójaként újjászületőben lévő szuverenista gondolatban. Ugyanakkor be kell vallani, hogy Fukuyamának bizonyos szempontból mégis igaza lett, ha nem is legfőbb pontja kapcsán. Könyvének utolsó fejezetében – mikor már kérlelhetetlenül bebizonyította, hogy a demokrácia csak liberális, semmi más – ugyanis elég részletesen leírja azokat a veszélyeket, melyek a 1990-es évek elején még csak bimbódzófélben voltak, de melyek az általa eszményinek beállított gondolat totalizálódásával maguk alá temethetnek szó szerint mindent, amiért érdemes élni.