Liberalizmus mint megtévesztés

Létrejött napjainkra a politikai korrektség, mely ma már a „hallgattassék el a másik fél is” szellemi terrorjának talapzatán áll.

Szánthó Miklós
2020. 10. 14. 9:00
null
Varsó liberális vezetője (jobbra) építi az ellenállást Fotó: MTI/AP/Czarek Sokolowski
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Sok szó esik manapság arról, hogy a civilizációs paradigmaváltások korát éljük – és ha a nyugati világot érő kultúrsokkra, a keleti hatalmak felemelkedésére vagy a történelem „véget nem érésére” gondolunk, ez megalapozott állításnak tűnik. Talán ennek része az is, hogy a tágabb otthonunknak vélt transzatlanti térségben az egyes politikai oldalak viselkedési mechanizmusai, válaszadási sémái komoly átalakuláson mennek keresztül. Az átalakulás kézzelfogható, napi szinten is lecsapódó „eredményét” szokás a globalizmus és a lokalizmus – azaz „a világ” és „a hely” szeretetének – szembeállításával érzékeltetni, amely szintén igaz, jóllehet (nyelvileg) pusztán csak a geopolitikai dimenzióját ragadja meg a folyamatoknak.

Úgy néz ki a dolog ugyanis, hogy a nagy cél, a mindenféle előítélettől, egyenlőtlenségtől és határoktól mentes, multikulturális planetáris kormányzás elérése érdekében a baloldal liberalizálódott – vagy a liberálisok lettek kommunisták, ez most mindegy is, összenő, ami összetartozik –, miközben a konzervatív jobboldal végérvényesen a közösségi szabadság, a nemzeti (helyi) lét és az állami szuverenitás letéteményesévé vált.

Azt gondoljuk ugye, hogy a magyarországi baloldal – mely 1994-ben dicstelen frigyre lépett a liberálisokkal – és a Jobbik összefogása egy egyedi, jóformán megmagyarázhatatlan jelenség, melynek csodájára járnak emberek a Föld négy sarkából. Csakhogy nem erről van szó: ahogy a marxizmus és személy szerint Karl Marx eredeti, antikapitalista tézisei erősen zsidóellenesek is voltak egyben, úgy a mindent felforgatni vágyó posztmodern progresszió is szívesen szövetkezik a radikalizmussal, sőt magáévá is teszi követeléseit, ha a fentiek mellett még a másik nagy közös cél, a normalitás lebontásának lehetősége is felsejlik a horizontjukon.

Gondoljunk csak bele: a klasszikus liberalizmusnak, ha volt kiemelt célja és értelme, akkor az a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága volt. A liberális ideológia stratégiai ívét azonban behorpasztotta a konzervativizmus elleni küzdelem igénye, így inkább a szocialisztikus irányzatok felé orientálódtak, és magukévá tették annak felszabadításmániában végződő egyenlőségképét. Így a nemcsak minden ember, hanem minden kulturális kód, magatartási forma egyenlő, diszkriminációmentes kezelésének utópiája felülírta a szólásszabadság fontosságát.

Így jött létre napjainkra a politikai korrektség néven ismert nyelvi (és ideológiai) leleményösszesség, mely ma már a „hallgattassék el a másik fél is” szellemi terrorjának talapzatán áll. Ők jönnek azzal, hogy micsoda dolog egy homoszexualitást népszerűsítő kötet ellen kifogásokkal élni – miközben találomra kiválasztott csoportok érzékenységére hivatkozva nem győzik átírni a történelmet, cenzúrázni a ma már nem „szalonképes” műveket vagy csak egyszerűen ledönteni a nekik nem tetsző köztéri műalkotásokat.

Apropó, szobordöntögetés (meg boltgyújtogatás és társaik). A másik, ami nagyon mélyen gyökerezett a liberális elmében, hogy a másikhoz nem erőszakkal, hanem érveléssel fordulunk. A Voltaire-nek tulajdonított mondás, miszerint „nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd” jelentése kissé kifordult önmagából: már nem az „agree to disagree” (jogunk van egyet nem érteni) érzésvilágán van a hangsúly, hanem a „halálos harcon” – azok ellen, akik nincsenek egy platformon a libernyákokkal. Ebből faka­dóan pedig – az „elnyomottak” részéről vagy érdekében, már megint egy szocialista tantétel – legitim az erőszak, a vandalizmus, a bosszúállás, legyen szó a régmúltban bekövetkezett sérelmekről vagy a szociális kirekesztettség aktuális érzéséről.

De azért a tömegek úgy általában nem jók, hasznosak – csak ha a faji vagy szexuá­lis toleranciáért, a rendszerszintű rasszizmus ellen küzdenek. „A nép” úgy önmagában viszont igen megbízhatatlan. A művelt, a kormányzást legszívesebben „szakértő technokratákra” (tehát önmagára) bízó szociálliberális elit nem hiába korholja a „populistákat”, akik „túlságosan a választóikra hallgatnak, ahelyett, hogy »full-time« európai­ként viselkednének” (J.-C. Juncker), hogy a hazai mucsaizásra most ne is utaljunk. „A néphez” való ilyen szkeptikus viszonyulás viszont az egész liberális-szocialista projekt alapjait hitelteleníti – hiszen úgy a polgári radikalizmusnak, mint a szakszervezeti és munkásmozgalomnak évszázados célja volt az általános választójog elérése. Megkapták, és most nem tetszik nekik.

De térjünk vissza egy percre a szabadságra magára! Ugye ez (volt) a haladó ideológiák alapja, az említett egyenlőségmánia mellett. Ma viszont ez a szabadságteória kötelező jellegűvé vált: kötelező a tolerancia, kötelező a másság elfogadása, kötelező a vágyak kibontakoztatása és megélése. Úgy tűnik mára, hogy ami szabadságunkban áll, az egyben kötelező is. Ahogy egy kortárs dél-koreai származású filozófus, Byung-Chul Han írja a neoliberalizmus kritikája kapcsán: „Egy sajátos történeti korszakban élünk, amelyben a szabadság maga hív életre kényszereket. A »lehet« szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés »kell«-je, a parancs és a tilalom kimond. A »kell«-nek van határa. A lehetnek viszont nincs. Következésképpen határtalan a kényszer, amely a »lehet«-ből származik. Ezáltal paradox helyzetben találjuk magunkat. A szabadság voltaképpen a kényszer ellentéte. Szabadnak lenni annyi, mint a kényszerektől szabadnak lenni. Mármost ez a szabadság, amely a kényszerek ellentéte kellene legyen, maga is kényszereket hoz létre. […] Ma a szabadság többszörösen kényszerbe csap át.”

Kiváló példa erre a személyes és kisebbségi csoportidentitás korlátlan szabadságára apelláló folyamatos és kötelező felszabadításmánia; a csábító önmegvalósítás tétele, mely szerint akkor él valaki igazán, ha folyamatosan önmegvalósít és kiteljesedik. De akár az is, hogy a lét és a kommunikáció határtalan szabadságaként meghirdetett internet-, majd web2.0-forradalom jegyében olyan digitális despoták kezébe tesszük le a sorsunkat (minden adatunkat), akikről (amikről?) valójában semmit sem tudunk.

A mai, baloldalisággal és radikalizmussal abszurd frigyre lépő liberalizmus permanens ellentmondásban van tehát egykori tantételeivel – éppen azokkal, amelyek ­miatt történetileg sikeres lett. A politikai probléma, pontosabban a liberálisokkal folytatott viták problematikája viszont az, hogy ők még mindig a szabadság, a pacifizmus, a megértés szlogenjeivel takarózva és azokat harsogva tekerik maximumra a bullshit-generátort – miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az önmagukat behízelgő jelszavak mögött mára már teljesen más bújik meg, sokszor éppen azok ellentéte.

Tény természetesen, hogy a konzervativizmus is sokat változott az elmúlt évszázadokban, több sarokpontján finomítania kellett (például az egyenlőséghez vagy a „társadalmi szerződéshez” fűződő viszonyán). Azonban az is tény, hogy a konzervativizmus sosem egy dogmatikus ideológiát kínált, nem proaktív és forradalmi, hanem reakciós és őrzéspárti volt – azt próbálta megvédeni a természeti törvényekből, amire (még) lehetősége volt. Mára pedig a normalitás egyedüli mentsvára lett. A közösségi „én” másokért vállalt önkorlátozása révén megvalósuló valódi szabadsága; a még átélhető és természetes (helyi, nemzeti) csoportidentitások megőrzése; a szintén természetes, teremtett férfi és nő ekképpen való tisztelete; a „lehet” korlátlanságával és határtalanságával szemben a korlátos és lehatárolt (otthon, állam) szeretete és tisztelete ma mind konzervatív erény. Egy banalitás adódhat: ezeket ma már nemcsak őrizni kell, hanem küzdeni értük. Ha tetszik, lázadni. Ha úgy adódik, forradal­mian. Liberálisnak lenni ma könnyű, konzervatívnak lenni nem. És épp ez benne a kihívás.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.