Genderre, magyar?

A veszély nemcsak a mára a teljes egyenjogúságra jutott női sportéletre leselkedik, hanem életünk minden szegmensére.

Forrás: Hír TV (képernyőfotó)

Ötvenévesen már nem ijedős az ember, a napokban azonban kétszer is megrémültem. Először akkor, amikor kaptam egy linket, benne a hírt az Amerikai Egyesült Államok frissiben kinevezett szövetségi tisztviselőjéről, Pennsylvania korábbi egészségügyi miniszteréről, bizonyos Rachel Levine-ről. Rachel, ismételjük meg a keresztnevét, tehát elvileg a Mrs. vagy Ms. megszólítás jár neki, ám csak egy homofób gondolkodik így. Rachel, született Charles két gyermek apja; hogy „édes”-e, azt azért vitatnám. (A gyomortájéki panaszokon kéretik úrrá lenni.) Másodszor, amikor az egyik bulvárlap reklámján megláttam Alex („Sanyi”) Sorost bensőségesen összeölelkezve a kedvesével, aki – talán ezt még le szabad írni – egy színes bőrű férfi.

Mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnánk le, amiért aztán virtuálisan megköveznének, elmesélek egy másik történetet. Van egy – modern, genderkori nyelvújítással élve – „havernőm”, aki velünk, férfiakkal sportol közösen, s nem csak a játék során illeszkedik tökéletesen a társaságba: utána együtt sörözünk és beszélgetünk akár sikamlós témákról is. Érzékeny kérdés ez a kisvárosi környezetben, ám intelligencia kérdése csupán, ki hogyan viszonyul hozzá. Mi, férfiak elfogadjuk őt ilyennek, ő pedig nem szenved feltűnési viszketegségben, úgy él, ahogy a szíve diktálja, közösen, egy fedél alatt a barátnőjével. Van ilyen.

S akkor vissza Rachelhez és Alexhez! Mondhatnánk, csupán két kifakadó rügy a gender szerintük oltványáról, szerintünk vadhajtásáról. De többről van itt szó. Ma már azon sem kell megrökönyödnünk, hogy Joe Biden kormányzata semleges mosdókat kíván nyitni az állami intézményekben.

Ha mellettük megtartják a férfi és női mellékhelyiségeket, ám legyen, erre is futja a korlátlan lehetőségek hazájában. Az azonban már agyrém, amit a sportéletben akarnak keresztülverni. Hogy Rachel és társai, az önmegvalósításukat nőkként tökélyre fejlesztő férfiak a nőkkel együtt versenghessenek, s persze velük közös mosdót használhassanak, minden egyebet együtt csinálhassanak, ami ebben az intim szférában – van még ilyen? – csak elképzelhető. S persze aztán a versenypályán triumfáljanak a maradi, nőnek született és nőként boldoguló hölgyeken. Mert persze a biológiai programot nem lehet átírni csak úgy, a tesztoszteronszint makacs dolog, tetszik, nem tetszik, a sportteljesítmény egyik vitathatatlan meghatározója.

A veszély persze nemcsak a mára teljes egyenjogúságra jutott női sportéletre leselkedik, hanem életünk minden szegmensére.

Könyvtárnyi irodalma van már ennek, lapunkban is tucatnyi publicisztikát, elemzést olvashattak erről, az óvodai érzékenyítőktől a parádékig nem akarok mindent megismételni. Csupán egyetlen adalék magánvéleményként:

az LMBTQ-sorban éppen azok helyzete kiált egyedül jogi rendezés után – mindenekelőtt talán a sportban –, akik ebből kimaradtak: az I-k, azaz a biológiailag se férfinak, se nőnek nem tekinthető interszexuálisoké.

A többiekét a normális – értsd: hagyományos – társadalom keretein belül is lehet kezelni empátiával. S persze kéretik megérteni, hogy a többségi „homofóboknak” is vannak jogaik.

A helyzet mára odáig fajult, hogy ez nem csupán elméleti téma, vita, hanem a hálószobaajtókon dörömbölő valóság. Végrehajtásra szánt terv, hogy a gender leple alatt miként lehet a család sejtjébe behatolva átprogramozni a világot.

Nem jobb- és baloldaliak, nemzetiek és kommunisták között feszül ma már a törésvonal. Hanem az anya, apa, gyerek családmodellt követők és az azt ellenzők között.

Genderre, magyar?

Ez alapján kell választani. S ez végső soron nem is nehéz.