MI A MAGYAR?

Évek óta nézem tehetetlenül egyik barátom sorsát, aki közte van az ország négy-öt legjobb költőjének, minden tanulmánya a vidéki csönd burkával óvott felfedezés, s nincs annyi híre, tekintélye, mint Pest legsilányabb parafa emberkéinek. A legtöbben, szerencsére, nem írók vagy nem csak írók. Papjai vagy egyszerűen hívei csak a mi szektázásszerűen elterjedt új magyarságunknak. Maguk is azt tartanák feladatuknak, hogy az eklézsiát növeljék: egy várost a szociálisabb, magyarabb s emberibb magyarságnak meghódítsanak. De milyen nehéz ez ott, ahol ők csak segédtanárok, káplánok, hivatalnokok, diákok, s más igazgató, esperes, polgármester, nagybirtokos. A tekintély megmosolyogja játékukat, s ha megsokallta: lefricskázza. (…)
Egyházacskáinkban így nő a magány s a gyanakvás, a szétszaggatott íróban pedig a rosszul végzett munka szorongása. De nézzük csak meg: mi történik, ha egyszer őt sodorja ki a nyugtalanság: országot járni? Mert ezek olyan évek, amelyekben időről időre muszáj elutazni. Az ember megkívánja a csendes szavakat ejtegető harmadik osztályt, tudni akarja, mi alszik egy névről ismert félreeső tájban, föl kell éleszteni és megtapogatni sebein át a mappát, hogy magányos gondolkodásunk helyett a népünkbe elbújva, az élő ország közepéből pillantsunk vissza aggodalmainkba. Így vicinálisoztam be én is a múlt nyáron Zalát, így jártam be később a Tisza–Duna köze városait, s így rohantam ki legutóbb az őszi eső függönyei közt: Pécsre, Váradra, Kolozsvárra. (…) Nagyváradon feleségemmel szálltunk ki: ő a lánykorát látogatta az irgalmasok zárdájában, én költőim felől gondolkodtam a megcsúnyult városban, amelyen minden Balkán ma, ami Ady korában lázas modernség volt, s minden műremek, ami a sértetten és betegen kiszökő Csokonai korában megvolt már. Milyen kár, hogy nincs senki, aki elmagyarázná, hol volt a Bodega, hol csinálta a Tiszák újságát Ady és Bíró Lajos, vagy melyik ház ágyáról ragadhatta el Csokonaitól A lélek halhatatlanságá-nak a kéziratát doktor Sándorfi. Egy napot töltök ott: s a levitt nevek közül csak a Nagyváradi Naplóban kiszerkesztett Káptalansor bájos magyar árkádjait találom meg, s a Rhédey-kert neve cseng a fülemben ismerősen. Kolozsváron – nem furcsa? – egy barátságos tűzoltótiszt, feleségem rokona autóztat ismétlésül végig. Pedig itt is kell eklézsiabelieknek lenniök. Én legalább még soha, sehol, Debrecenben sem éreztem annyira, hogy nyitott szívekhez szólok, mint tavaly, amikor a Farkas utcai színház helyén, a nagy diákházban kellett beszélnem. Milyen szép lenne ezek közül kettővel-hárommal mászni meg a botanikus kert messze látó tornyát, vagy a könyvtárban együtt fedezni fel egy erdélyi hungarikumot, amelyet én Bod Péter tízszer átfúrt lexikonából ismerek.
Az íróknak és a vidéknek úgy kellene érintkezniök, hogy a legtöbbet kaphassák egymástól. Én azt hiszem, egy-egy ilyen úton tudnék a legtöbbet adni és kapni. Az előadások vak parádéiról megmondtam a véleményem; a bankettek füstös beszélgetéseiben ész és torok egyformán bágyadt és rekedt. De együtt kószálni egy város lélekkivalló éjszakájában, bejárni a szomszéd községeket; a helyben élő és a messzünnen jött közös képét csinálni meg a helyről, ahol nékik élniük kell – s az egészről, amelyből én jövök, helyi tapasztalatokért: s ez lenne a méltó mindegyikünkhöz.
Németh László: Krónikák (1941)