Tizenhét kérdés a kormánykoalícióhoz

A volt szocialista országok közül egyedül Magyarországon nincs jogállami megoldás az 1990 előtti titkosszolgálati iratok megismerésére. Mind az alkotmány 59. paragrafusából levezetett információs önrendelkezési jog, mind a 61. paragrafusában biztosított tudományos kutatási jog fogyatékos. A mintegy tizenkét év óta tartó halogatással a parlamenti pártok vajon nem a puha diktatúra árát fizettetik-e meg a társadalommal és a megismerésre jogosult külföldiekkel, a kemény demokrácia árfolyamán?
A parlament tavaly december 23-án elfogadta és azóta kihirdették az állambiztonsági szolgálatok történeti levéltárának fölállításáról szóló törvényt. 2002. június 18-tól, fél éven keresztül a koalíció azzal hitegette a közvéleményt, hogy végre megszületik a jogállami megoldás. Nem is tűnt megalapozatlannak ez a remény. Ha ugyanis az ország miniszterelnöke ismeri be a diktatúra állambiztonsági szolgálatához szorosan kapcsolódó múltját, akkor az – remélhették sokan –, valóban katartikus megtisztulási folyamatot indíthat el. Olyat, amely a jogállam erkölcsi szilárdságához nélkülözhetetlen. A sajtó „nyilvánosságtörvénynek” keresztelte el a fél évig vajúdó jogszabályt, de mire megszületett, „titkosítástörvénnyé” alakult át. Miért nem adnak számot a közhatalom birtokosai az áldozatoknak, a törvényi rendelkezések megváltoztatásának alapvető indítékairól? Miért pártolják jobban a rejtőzködésre való további felszólítást, mint az önmegtisztuláshoz szükséges, jelzésértékű üzenetet? Miért részesítik előnyben újfent a tetteseket az áldozatok rovására?
Az elfogadott törvény sejtet ugyan néhány magyarázatot, de azok kivétel nélkül az 1990 előtti titkosszolgálatok érdekeit sugallják. A jogállam polgárait viszont változatlanul az érdekli: hol, mikor, hogyan befolyásolta a politikai rendőrség a civil életüket 1945 és 1990 között. Vajon milyen bűncselekményt követtek el a Magyar Népköztársaság Állambiztonsági Szolgálatának tagjai, ha saját életüket, testi épségüket, sőt még a hozzátartozóikét is veszély fenyegethetné Magyarországon, külföldön pedig büntetőeljárás, beutazási tilalom, vagy egyenesen kiutasítás? A Magyar Köztársaság miféle nemzetbiztonsági érdekét veszélyeztetné a Magyar Népköztársaság 1990 előtt kötött nemzetközi szerződéseinek megismerése? Vajon még mindig 1990. február 14-e a rendszerváltás konszenzuális határvonala? A törvény ugyanis az 1990. február 15. és 2002. május 26. közti időszakban folyamatosan dolgozó nemzetbiztonsági alkalmazottakat ugyanolyan oltalomban részesíti, mint az 1990. február 14-én megszűnt Állambiztonsági Főcsoportfőnökség előtti alkalmazottait, olyan akták megismerhetősége esetében, amelyeket 1989. előtt nyitottak meg. Ha ez fedi a valóságot, akkor a III/III-as, „belső reakció elleni” ügyosztályra és megtévesztően kevés informátorkategóriára alapított korábbi törvényváltozatok vezették félre a közvéleményt. Ha ezúttal végre a III. főcsoportfőnökség teljes irategyesítésére alapított, összes ügyosztályára és valamennyi informátorkategóriájára kiterjedő törvény felel meg a múlt valóságának, akkor a mai szolgálatok misztifikációi torzítják a valóságot. Vajon egy NATO-tagállam milyen nemzetközi kötelezettségvállalását sértené a Varsói Szerződés idején kötött nemzetközi megállapodás? A Magyar Köztársaság miféle külpolitikai céljait, államközi viszonyait hiúsítaná meg a Magyar Népköztársaság 1990 előtt parafált nemzetközi szerződése? A Magyar Köztársaság miféle gazdasági érdekét keresztezné a Magyar Népköztársaság 1990 előtt kötött szerződése?
Jóllehet, ezek a motívumok egytől egyig változatok a korábbi „ügynöktörvények” titkosítási témájára – a III. (állambiztonsági) főcsoportfőnökség jogutód szervei „feladataik ellátásához rendszeresen és elengedhetetlenül szükséges iratokról” van szó –, az alkotmányos demokrácia polgárai joggal kérdezhetik, mi szükség az iratok visszatartására, ha egyszer a miniszterelnök kinyilvánította elhatározását a III. (állambiztonsági) főcsoportfőnökség iratainak egyesítésére és (az adatvédelmi törvény szenzitív adataitól mentes) korlátlan kutatására. Ennek ellenére a törvény nem tesz különbséget a jogállam (vitán felül indokolható) nemzetbiztonsági titkai és a diktatúra (teljesen indokolhatatlan) emberi jogoktól való megfosztásai között. Márpedig könynyen belátható, hogy a rendszerváltás bármilyen későre húzódott törvényében alapvető különbség van a nemzetbiztonsági szolgálatok infrastruktúrájának, tárgyi eszközeinek, jelrendszerének, honvédelmi hadrafoghatóságának kritériumai, valamint a néhai állambiztonsági szolgálat véleményeket, gondolatokat korlátozó intézkedései között. Mi másért mossa össze a törvény a funkcionális különbségeket? Talán csak nem azért, hogy a jogállamban megóvja a diktatúra tetteseit az egyéni felelősségérzet feltámadásától és a kollektív lelkiismeret-vizsgálat tárgyi feltételeitől? Mi másért mulasztja el a törvény a civil történészek, levéltárosok iratfelmérő bizottságának létrehozását, ha csak nem azért, hogy a jogutód titkosszolgálatok diszkrecionális joga maradhasson, hogy mit adnak át és mit tartanak vissza a titkosítást elbíráló, épp e törvény által létrehozandó három tagú bizottságtól? Hiszen ez a grémium nem működhet olyan viszonyítási alap nélkül, amely a jogutód szolgálatok iktatókönyveire, naplóira, dossziéinak lajstromára támaszkodik.
A törvény két évet ír elő az iratok átadására. Miért? Csak nem azért, mert a titkosszolgálatok elmulasztották az iratokat a „titoktörvény” előírása szerint 1996. június 31-ig újraminősíteni? Jóformán mindazon rendszerjellegzetes tények, amelyek dokumentumait a törvényhozó szándékosan visszatartja, a berlini Stasi-hivatalban és a moszkvai KGB-levéltárban megtalálhatók. Ki előtt titkolódzik tehát a „nyilvánosságnak” csúfolt törvény, ha nem a magyar áldozatok előtt, a magyar történelmi önismeret tudományos formálói előtt?
A dezinformálás kedvéért a törvény megkockáztatja még a magyar alkotmány megsértését is. Vitás esetekben ugyanis nem jelenhetnek meg a levéltár és a szolgálatok ellenérdekű felei a Fővárosi Bíróság ügydöntő tárgyalásán, nehogy államtitkot ismerhessen meg a tettes és az áldozat. Ez a tisztességes bírói eljárás megsértése. Megéri? Ha igen, akkor arra a kérésre is magyarázatot kap a közönség, hogy miért éri meg a miniszterelnöknek avval hivalkodni, hogy az állambiztonsági szolgálat szigorúan titkos állományú tisztjeként, a Szovjetunió ellen harcolt.
Bizalommal viseltethet-e a NATO azon tagországához, amely ma azzal hivalkodik, hogy kijátszotta a nyolcvanas évekbeli formális szövetségesét (a KGB-t)? Ráadásul az MSZMP reformszárnyának ugyanazon szereplői segítségével, akik ma megalkották a törvényt?
Budapest, 2003. január 28.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
(OS)