Washington aggódva tekint Venezuelára

Bár hivatalos washingtoni körökben mostanság tabutémának számít a kőolajkérdés feszegetése, a Fehér Házhoz kevésbé kötődők között egyre gyakoribb téma az olaj szerepének tisztázása. Az ipar szakértői az utóbbi bő másfél hónapban különös figyelmet szentelnek a caracasi eseményeknek.

Az Egyesült Államokban ma még nincs olajválság, a jövőt firtatva azonban a szakértők nem feledkezhetnek meg ennek bekövetkeztéről. Bár a venezuelai krízis a felkészült ágazatot nem érintette igazán mélyen, a jelenség tanulságos.
Az ötödik legjelentősebb kőolajtermelő országban a sztrájk tépázta ipar termelékenysége harmadára zuhant vissza, amit ráadásul – már csak technikai okokból is – lehetetlen egyik napról a másikra helyreállítani. Washingtonnak mindezek ismeretében kell tisztában lennie azzal, hogy nem indulhat ki a jelenlegi állapotokból. Senki nem tudhatja még biztosan, hogy a közel-keleti rendezés milyen eredménnyel jár, s végső soron az is kérdéses, hogy az Egyesült Államok a jövőben milyen kapcsolatokat ápol majd a legnagyobb kőolaj-kitermelővel, Szaúd-Arábiával. Az esetleges háború utáni olajárakkal kapcsolatban is csak spekulálni lehet, a bizonytalanság benne van a levegőben.
Washington szemszögéből nézve tehát Venezuela igencsak rosszkor sodródott válságba. Az olajszektort ért kár pontos felmérése ugyan még hátra van, de a nyersolaj magas világpiaci árán már érezhetők a hatások. Venezuela ugyanis tagja a termelését nemsokára másfél millió hordóval emelő OPEC-nek, s az Egyesült Államok olajimportjának 14 százalékát adta. Washingtonnak ennek tükrében egyértelmű érdeke a válság mielőbbi rendezése, amihez viszont szót kell értenie a nyugati körökben amúgy nem túl otthonosan mozgó Hugo Chávezzel is. Így nyilván nem véletlen, hogy a tervet nem más, mint egy Nobel-békedíjas amerikai, Jimmy Carter exelnök vitte Caracasba. A tervezet kétféle alternatívát kínál, így az alkotmány módosítását vagy népszavazás kiírását javasolja. Az eddig hajthatatlan, hajókat és italraktárakat lefoglaló Chávez pedig hajlandóságot is mutatott a tervek elfogadására.
A venezuelai válság mindenesetre felfogható úgy is, mint intő jel, amely a jövő kihívásaira figyelmeztet. A kőolajkészletek végessége egyre inkább látható, az újfajta berendezkedés kialakításához pedig csak néhány évtized áll rendelkezésre. Ezek az évek azonban döntők lehetnek a világ hatalmi viszonyainak alakulásában. Az Egyesült Államok két évtizeddel ezelőtt olajszükségleteinek csak a harmadát importálta, a számítások szerint 2020-ban már kétharmadát fogja. Ezért aztán jól kell taktikáznia ahhoz, hogy a gazdaságát fenntartó pillérek ne inogjanak meg. A következő fél évszázad világhatalmi átrendeződésében ugyanis még biztosan az olaj lesz az úr.