A Legfőbb Ügyészség reagált a Jobbik valótlanságot tartalmazó közleményére

Minden szakmaiságot nélkülöz, és a nyilvánosság teljes félretájékoztatására alkalmas a Jobbik Magyarországért Mozgalom azon közleménye, melynek lényege szerint az olaszliszkai lincselés egyik elítéltje azért került szabadlábra, mert “a bíró keze meg volt kötve egy törvénymódosítás, és az ahhoz fűzött Polt Péter legfőbb ügyész által írt utasítás alapján”.

Mint ahogyan az ismert, az elkövetőt a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) alapján ítélte a bíróság 17 év szabadságvesztésre.

Ezt követően a Szegedi Törvényszék a 2019. május 28-án kelt végzésével az elkövetőt szintén a régi Btk. szabályait alkalmazva bocsátotta feltételes szabadságra.

A tény tehát az – a párt állításával ellentétben -, hogy az elítélt feltételes szabadságra bocsátása nem a 2013. július 1. napján hatályba lépett új Btk. rendelkezései alapján történt.

A párt közleményében írtakkal ellentétben az új Btk. hatályba lépése sem eredményezi azt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás automatikus lenne, és a bírónak ebben a körben ne lenne mérlegelési joga.

A törvény rendelkezése szerint ugyanis a határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén az ítéletben meg kell állapítani a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját. A terheltnek a büntetése kétharmadát, ha visszaeső háromnegyedét, de legkevesebb három hónapot ki kell töltenie a büntetéséből. Ez az objektív feltétel, amely a bírói mérlegeléstől független körülmény.

Ha az elítélt a törvényben meghatározott legkisebb időtartamot kitöltötte, és azt a törvény nem zárja ki, bíróságnak kötelessége megvizsgálni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Ekkor a bíróság mérlegelést követően határoz, azonban dönthet úgy is, hogy az elítéltet nem bocsátja feltételes szabadságra.

Az ügyészség minden törvényes eszközzel fellépett annak érdekében, hogy az elítélt ne szabadulhasson, ugyanis a büntetés-végrehajtási bíró döntésével szemben a Csongrád Megyei Főügyészség fellebbezett. A főügyészség kifejtette, hogy az elítélés alapját képező, kiemelkedő tárgyi súlyú, a magyar kriminalisztika történetében szinte egyedülálló bűncselekmény – melynek elkövetésében az elítélt domináns szerepet töltött be – országos közfelháborodást váltott ki, alkalmas volt az állampolgárok biztonságérzetének megingatására, az ország köznyugalmának súlyos megzavarására, melynek következményei még ma is érzékelhetők. Ez alapján a különös kegyetlenséggel elkövetett élet elleni bűncselekmény elkövetési módjára, annak tárgyi súlyára tekintettel a büntetés célja az elítélt vonatkozásában további szabadságelvonás nélkül nem érhető el.

A Szegedi Törvényszék másodfokú tanácsa azonban a fellebbezést elutasítva a végzést helybenhagyta, így az véglegessé vált.

Jelen ügyben tehát a bíróságok – bár erre lehetőségük lett volna – az ügyészség álláspontjával szemben mégis úgy határoztak, hogy az elítélt elhagyhatja a büntetés-végrehajtási intézetet, tehát a szabadulás bírói döntés, nem pedig törvénymódosítás, illetve az ahhoz fűzött „utasítás” következtében történt.