Egy karambol a sok közül

Egészen népes csoport tanácskozik november egyik csütörtökének délelőttjén a fővárosi Margit körútra vezető nagyobb út járdáján. Többségük talán most látja a többieket életében először, mégis együtt maradnak, várnak. A csoport karambol miatt gyűlt össze: egy áruszállító autó áttért a szemközti sávba és belerohant az éppen arra közlekedő személykocsiba.

A teherautó sofőrje az ütközés után gyors mozdulatokkal, idegesen tesz-vesz az út szélére sodródott járművek körül. Azt mondja, sietett, időre kellett mennie, ezért nyomta a pedált. Szóba kerülnek magánéleti gondok is, de talán mégsem ez bántja igazán. Nézegeti az összetört céges autót, munkaadója biztosan nem tünteti ki emiatt. Cigarettára gyújt a járdán, homlokán seb vöröslik és mind nagyobbra dagad. A teherautó szélvédője belülről egy ponton megrepedt. A két sofőr nem beszél egymással sokat, nincs indulat. A személy­autó vezetője lényegre törően megkérdi: „Rendőrt hívtál?” A nemleges válasz után telefonálni kezd, amit utóbb sem hagy abba. Munkába tartott, lemondja a találkozóját, a hívások közben – más elfoglaltság híján – összetört autó­ját nézegeti. A jármű elejét teljesen begyűrte a teherautó.

Amíg az egyenruhások kiérkeznek, a járókelők tartják szóval az eset résztvevőit. Csokoládét és vizet is hoznak a két sofőrnek, s arra próbálják rávenni őket, hogy üljenek le, úgy várják meg a mentőket. Mások tanúnak ajánlkoznak, s olyan is akad, aki rögvest el is mondja, amit látott. – Gratulálok a második megszületéséhez – lép oda egy idős férfi a személykocsi vezetőjéhez, majd magyarázatot fűz a mondandójához. – A sarkon álltam, óriásit csattant, hasonlót sem láttam életemben – mondja hevesen gesztikulálva. A fia­talember – zavartan – megköszöni a jókívánságot. Talán kérdezne valamit az idős úrtól, de sziréna hangja akasztja meg a társalgást. Megérkezik a kerületi rendőrkapitányság két egyenruhása: míg egyikük beszél – lassan, érthetően fogalmaz, láthatóan van rutinja –, addig másikuk az adatokat rögzíti. Időközben leparkol a katasztrófavédelem autója is, a tűzoltók hozzálátnak a roncsok áramtalanításához. Egymás között megbeszélik, mi történhetett – a körülmények alapján pontosan felvázolják az eseményeket. Nem telik bele sok idő, a mentők is befutnak. Nagy termetű, jó kedélyű fia­talember vizsgálja meg a sofőröket, az egész nem tart sokáig. A személykocsi vezetője nem akar kórházba menni, azt mondja: érzi ugyan a hátát, de a roncsot csak nem hagyhatja az út szélén. Ekkor kap észbe, hogy gondoskodnia kell járműve elvitetéséről is. Amíg újabb hívásokat bonyolít, megkezdi munkáját a helyszínelő. A teherautó vezetőjét a mentők kórházba viszik, nagyra dagadt a fejsebe. Indulás előtt – nem először – bocsánatot kér a másik férfitól.

Terjedelmes dugó alakul ki, az elhaladó autósok – szokás szerint – bámészkodnak, látni akarják, amit lehet. Megjön az áruszállító cég kármentő alkalmazottja. – Mindig ezt csinálják, szinte naponta megyek ilyen esethez – sóhajt, majd halkabban megjegyzi: túl sokan kapnak jogosítványt, és túl sokan kapnak kocsit is hozzá. Többet nem mond, talán – úgy érzi – ez is sok volt. A járókelők csoportja lassan feloszlik, mindenki megy a dolgára, miközben a személykocsiért is megjön a tréler. A két roncs felkerül a platós autókra: az erőtlen járművek mozgatása igazi csapatmunka, a tréleresek, a céges ember és a személykocsi vezetője mellett még az egyik rendőr is részt vesz benne.

A forgalom visszaáll normális medrébe. Egészen másnap reggelig, amikor két autó megy össze szinte ugyanott.