Heroikus madármentés kora hajnaltól késő éjszakáig

Minden beteg, sérült madáron megpróbálnak segíteni a Madárkórház Alapítvány hortobágyi madárparkjában, azokon is, amelyek látszólag menthetetlenek. Csodák ugyanis gyakran történnek a létesítményben, ahol tíz állandó munkatárs mellett esetenként akár 25 önkéntes is dolgozik. A kórházban komoly műtéteket is elvégeznek, a fiókákat is megoperálják, majd a gyógyulásuk után igyekeznek minden madarat visszasegíteni a természetbe.

2020. 07. 28. 11:48
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Ez itt a gólyák intenzív osztálya, ahol egy erősödő fiatal egyed mellett két idősebb, lábműtött gólya lábadozik, az egyikük, a térdficamos, ráadásul két hete nem tud felállni, emiatt a madár kritikus időszakhoz érkezett – lép be a szárnyas betegek közé Déri János, a hortobágyi madárpark vezetője.

Az állatorvos először a rosszabb állapotban levő gólyát veszi kezelésbe, próbálja a hatalmas madarat erőszakkal lábra állítani. Erre az állatnak azért van szüksége, mert ennek hatására – a fájdalma ellenére – életre kelhetnek az ösztönei, és megpróbálhat magától is állni. Ha ezt nem teszi meg, akkor elveszett. Déri János az első kudarcos mozdulatok után sem adja fel, kiegyenesíti a madár lábait, a gólya látszólag feláll, ez azonban megtévesztő, mert a testsúlyát valójában a szakember tartja. Közben kisebb tömeg gyűlik az intenzív részleg köré, az emberek döbbenten nézik az állatorvosnak a gólya megmentéséért folytatott küzdelmét.

Déri János néhány percig állva tartja az állatot, de mivel vár rá a többi beteg is, a madarat kalodába teszi. A szalmával bélelt szerkezet az emberi kezeket helyettesíti, tartja a gólyát, és ettől a könnyítéstől a madár hamarabb próbálhatja meg használni a lábait. A kalodát az állatok sokszor nehezen viselik, ilyenkor csapkodnak a szárnyukkal, ami nem veszélytelen a gólyák számára. Emiatt a nagy beteg is hamar kikerül a mesterségesen fenntartott testhelyzetből, majd ismét elfekszik a földön. Az állatorvos azonban nem mond le róla, a munkatársait arra kéri, hogy etessék, itassák a gólyát, kössenek be neki infúziót, és folyamatosan próbálják lábra állítani. Sőt a madár gyógyulása érdekében valószínűleg egy korrekciós műtétet is elvégeznek rajta. A másik, napokban megoperált, kettős nyílt lábtörést szenvedett gólya jobb állapotban van, mert ez a madár már nem hason fekszik a földön, hanem a lábaira támaszkodva félig-meddig ül. Csakhamar érkezik a segítség, és amikor megtömik őket – önállóan nem tudnának enni –, akkor a bevitt energiamennyiségtől a földön fekvő gólya valósággal remeg.

A Déri János vezette intézményben az elmúlt évtizedekben több tízezer madáron próbáltak segíteni. Az állatok húsz százaléka pusztul el, ugyanennyi életben marad, de soha nem kerül vissza a természetbe. A madarak több mint a fele azonban visszakapja a régi életét, erre a statisztikák szerint a kisebb testűeknek van nagyobb esélyük.

Egerészölyv a mikádó alatt

– Egyetemista koromban igyekeztem azokat a külföldi gyakorlati lehetőségeket kihasználni, amelyek adódtak, így jártam Kassán, Lipcsében és Hannoverben is. Ellátogathattam a világ legnagyobb madárparkjába az NSZK-ban, amely több tíz hektáron terül el, és ahol a madarakat fél labdarúgópályányi röpdékben lehet megtekinteni. Ez nagyon megmaradt bennem – emlékezik vissza a kezdetekre, a rendszerváltás előtti élményeire Déri János, aki miután megszerezte a diplomáját, a feleségével együtt a Hortobágyra került állatorvosnak. Nem véletlenül, mert a térség Európa egyik legnagyobb madárgyülekező helye, amihez a Duna- és a Rhône-delta fogható. A férfi üzemi állatorvosként dolgozott, de hamar megtalálták a vadmadarakkal is. Az első páciense egy egerészölyv volt, amelyet Déri János szaksegédje a katonai mikádója alá rejtve, a motorkerékpárján hozott hozzá.

Ennek hamar híre ment, így újabb és újabb madarakat vittek hozzá, de hosszú és kacskaringós út vezetett odáig, mire a hortobágyi madárpark megnyitott. A mentést először a szászteleki, később a hortobágyi otthonukban folytatták, majd 1999-ben alapítványt hoztak létre, és azon keresztül finanszírozták a tevékenységüket. Komoly terjeszkedés indult, újabb és újabb épületet vásároltak meg és építettek, amelyekben egyre több madarat tudtak gyógyítani. Abban az évben már engedélyekkel rendelkező, hivatalosan működő madárkórházként működtek. Újabb lendületet adott az ügynek a 2000-es tiszai ciánszennyezés, amikor Déri Jánosék megmentettek egy rétisast, amit nemcsak a hazai, de a nemzetközi sajtó is felkapott. A sas világsztár lett, egyre többen akarták látni, mellé pedig – az érkező vendégek miatt – berendeztek egy kiállítást is a ciánszennyezés kapcsán.

A 2002-es kormányváltás után azonban nehéz helyzetbe kerültek, mert az akkori kormány idején az állami pályázati támogatások elmaradtak, és közben egyre több szakmai kritika érte a madárkórházat. A szakállamtitkár például azért bírálta a madárkórházat, mert a létesítmény szerinte a természetes kiválasztódás ellen hat. Közben növekedtek a költségek, már éves szinten háromszáz madarat láttak el, ezért alkalmazottat is fel kellett venni. Déri Jánosék közel álltak hozzá, hogy befejezzék a küzdelmet, de egy 178 millió forintos uniós pályázati támogatásból 2004-ben sikerült talpon maradniuk. Sőt, jelentős fejlesztéseket tudtak indítani, és létre tudták hozni a madárparkot. A létesítmény végül – a jelenlegi állapotában – 2006-ban nyílt meg, amelynek egyik különlegessége, hogy a látványkórházban egy irányban átlátható üvegen keresztül lehet nézni a lábadozó madarakat a hangszigetelt kórtermekben.

Harc az élelemért

A következő lépés az volt, hogy nyitottak egy oktatóközpontot, ahol az érdeklődők elsősorban olyan tudást kapnak, amely a megelőzést szolgálja. Emellett megtanítják őket arra, hogy hol találkozhatnak sérült madarakkal, és ha megtalálnak egy példányt, akkor hogyan és hová tudják azt vinni. A madarak leginkább áramütés, mérgezés és baleset miatt kerülnek be a kórházba. Minden faj rá jellemző sérülést szenved, a vörös vércse áramütést – a kékvércse megússza ezt, mert mindig csak a vezetékre ül, nem az oszlop veszélyes keresztágára –, a karvalyt vagy a fakopáncsot pedig jellemzően agyrázkódás éri.

Az állatok sötét dobozban érkeznek a kórházba, olyanokban, amelyekben kényelmesen elférnek, de nem elég nagyok ahhoz, hogy kísérletet tegyenek a repülésre, mert akkor kárt tehetnek magukban. Mindegyiken megpróbálnak segíteni, egyet sem altatnak el. Van keltetőgépük is, amelyben a tojást is ki tudják keltetni, más esetekben a készülék inkubátorként működik, ahonnan a madarak később kalitkába, illetve az abban levő fészekbe kerülnek át.

A kórházba érkező beteg vagy sérült madarakat megvizsgálják; ha szükséges, akkor műtik, majd bekerülnek valamelyik kórterembe. Mindig fajtársaik­kal összezárva gyógyulnak, mert ha egyedül lennének, depresszióba esnének, sőt a rivalizálás jó hatással van az életösztöneikre. Sokszor már csak azért is megeszik az ételt, hogy az ne a másiké legyen, a dominanciára való törekvést elő lehet bennük hívni. A gyógyulás szemmel látható, például azok a madarak, amelyek jobban vannak és erősebbek, magasabb helyet foglalnak el a kórteremben. Azok a példányok, amelyek felerősödnek, bekerülnek az első röpdébe, ahol már sok faj van együtt, és ahol egy villanypásztor segítségével megtanítják nekik, hogy nem szabad villanyoszlopokra ülniük. Innen később átkerülnek az ötven méter átmérőjű röpdébe, ahol még inkább elvadítják a madarakat. Ezt a célt szolgálja többek között, hogy ide a látogatók is bemehetnek, akik egy megfigyelő toronyba is felmászhatnak. A madarakat innen engedik el. Utánkövetik az állatokat, ha szükséges, visszafogják a szelídeket, és folytatják a tanításukat.

Egyes madaraknak viszont olyan sérüléseik vannak, hogy amiatt nem lehet visszaengedni a természetbe. Ezeket megszelídítik, és állatkerti állatként mutatják be az érdeklődőknek. Olyanok is vannak, amelyek eleve szelídek, ezeket még jobban megszelídítik, és bemutató előadásokat tartanak velük. Erre azért van szükség, mert egy ember közelében felnőtt madár a gazdáját tekinti fajtársának, és az ő védelme érdekében képes nekitámadni másoknak, és ha nem fél az embertől, veszélyes helyzetekbe kerülhet. A madárparkban egyszerre háromszáz madár van, de egy évben tízszer ennyi kerül be a létesítménybe. A szám azonban tovább növekedhet, hiszen az alapítvány újabb területet vásárolt az önkormányzattól, ahol megépíti a harmadik nagy röpdét.

A kórházhoz tartoznak mentőállomások is, ezek közül a szentesi rendelkezik engedéllyel, de működik ilyen létesítményük Szigetszentmiklóson, Kőbányán, Szekszárdon, Sajtoskálon, kettő pedig Nyíregyházán. Ezek mások mellett olyan önkéntesekkel is kapcsolatban vannak, akik részt vettek az alapítvány madármentő képzésén. Közülük kerülnek ki a madármentő aktivisták, akik mintegy háromszázan vannak, az ötödük telefonszáma nyilvánosan elérhető. Őket éjjel-nappal el lehet érni, akik a helyszínen el tudják dönteni, hogy mi legyen egy-egy megtalált madár sorsa.

Vérátömlesztés a fiókának

Déri János elmondja azt is, hogy az oktatóközpont nemcsak képzések, hanem táborok helyszíne is. Ezek rendkívül fontosak a madárparknak, mert nagyon sok 14 év alatti táborozó gyermekből lesz később önkéntes, akiknek a segítsége nélkül tavasztól őszig nem tudna működni a létesítmény. A képzett fiatalok ugyanis takarítják az állatok helyét, etetik a madarakat, segítenek az idegenvezetésben, füvet nyírnak, sőt akár műtéteknél is közreműködnek.

A sokszor külföldi önkéntesekre nagy szükség van, mert az alkalmazottaknál nagy a fluktuáció. – Már körülbelül tizenöt állatorvost kineveltünk, akik később Nyugatra mentek dolgozni. A dolog érdekessége, hogy most egy olyan fiatal orvos segíti a munkámat, aki ugyan korábban nem dolgozott nálunk, de bejárta a világot, és miután hazajött, minket választott. Fáradhatatlanul teszi a dolgát, pedig sokszor éjjel kettőkor hagyjuk abba a munkát – jegyzi meg. A terhelés ugyanakkor nem egyforma az év folyamán, mert nyáron, csúcsidőben akár 25 önkéntesre is szükség van egy nap – ilyenkor senki nem mehet szabadságra –, de szeptembertől, főleg télen, a tíz állandó munkatárs is kényelmesen ellátja a feladatokat.

A madárkórház személyzete most is serényen dolgozik, a műtőben a doktornő és asszisztense, egy állatorvostan-hallgató egymás után próbál segíteni a sérült vagy beteg madarakon. Először egy vérző fióka kap vérátömlesztést – mivel a madaraknál nincsenek vércsoportok, egy feketerigó a donor –, majd egy szárnyán megsérült galambot kezelnek. A közönség szájtátva nézi az eseményeket.

A legjobban a műtőben szeret segédkezni a 15 éves Jánócsik Hanna is, aki három éve táborozó gyermekként kezdte, de tavaly már önkéntesként dolgozott a madárkórházban. A lány annyira lelkes, hogy bár még ennek az idénynek sincs vége, már a jövő évet tervezi, ha tehetné, az egész nyarat itt töltené. Nem véletlen, hogy a történelem mellett az állatorvoslás és a solymászat érdekli a leginkább, így ezen a területen is tanulna később tovább. A legnagyobb élménye az, amikor Déri Jánossal egy rétisas szárnyát műtötték, de élvezi az idegenvezetéseket is. Emellett nagyon fontos számára az is, hogy a madárkórházban jó barátokra talált. Most biztos benne, hogy később itt szeretne majd dolgozni. A feladatokat Déri Jánostól vagy a recepción kapja, ha nincs munka, akkor leül egy madárhoz, és beszélget vele. Ő is hisz abban, hogy a figyelemnek gyógyító ereje van. Ennek reményében mindenki folytatja a munkát, ami várhatóan ezen a napon is valamikor késő éjszaka ér véget.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.