Hinni önmagunkban

Hosszú beszédre készültünk, maga a szónok is erre figyelmeztetett, de a végén úgy állhattunk fel, hogy akár egy újabb ötvenperces értékelést is meghallgatnánk.

Fotó: Fischer Zoltán - Miniszterelnöki Kabinetiroda

Hosszú beszédre készültünk, maga a szónok is erre figyelmeztetett, de a végén úgy állhattunk fel, hogy akár egy újabb ötvenperces értékelést is meghallgatnánk. Orbán Viktor huszonkettedik alkalommal is képes volt érdekfeszítően elemezni az ország helyzetét, őszintén feltárta a kihívásokat, és egyben konkrét kormányzati intézkedéseket jelentett be. A beszéd fontos része volt a százéves történeti visszatekintés, valamint az elmúlt tíz év kormányzati teljesítményének értékelése. A tria­noni békediktátum traumája máig él a szívünkben, sőt a Kárpát-medencében, az államhatárainkon túl élő magyarok hétköznapjait jelenleg is befolyásolja, de közel sem ugyanolyan a helyzet, mint száz vagy akár húsz-harminc évvel ezelőtt volt. A miniszterelnök megtalálta azt a szűk mezsgyét, amit a magyar lélek jogos érzelmei, a nemzeti érdek, illetve a geopolitikai realitás határol be. Úgy kell emlékezni a száz éve történt gyalázatra, hogy e három tényező egyike se sérüljön, mert a legfontosabb a nemzeti érdek érvényesítése most és a jövőben is, amihez határozott, bátor és higgadt politizálás kell.

Ma kifejezetten magyar érdek a közép-európai országok együttműködése, stratégiai szövetsége, de a legcsekélyebb önfeladás nélkül, egyenrangú felekként. Ez óriási eredmény az elmúlt évtizedek néplelket pusztító, önbecsülésünket csírájában elfojtó magyarellenes politikája után, amit a kommunista, liberális elit folytatott. Lassan hozzá kell szoknunk a sikerekhez, el kell hinnünk a valóságot önmagunkról, és erre kell biztatnunk azokat is, akik még a régi sztereotípiák fogságában élnek.

Ahhoz, hogy ismét felemelt fejjel közlekedhessünk az európai népek között, kemény munkával töltött tíz év vezetett. A 2010-es kormányváltás a szakadék széléről rántotta vissza hazánkat, a balliberális országvesztés, dilettantizmus és cinizmus évei után csak egy merész, már-már vakmerő lépéssorozattal lehetett elkerülni az összeomlást. A nemzetközi spekulánsok már dörzsölték a tenyerüket, az IMF központjában már számolták az uzsorakamatokat, és Magyarország új gazdáinak szerepében elő is készítették a sokkterápiát.

A Fidesz–KDNP-szövetség kétharmados társadalmi támogatottsággal a háta mögött nem kockázatmentes, de hatékonynak bizonyult intézkedéseket hozott: nemet mondott a valutaalap ultimátumára, különadókat vetett ki a pénzintézetekre, a multinacionális vállalatokat is bevonta a közteherviselésbe, majd a gazdaság konszolidációját ­követően visszavásárolta a stratégiai közműcégeket, amelyeket még az MSZP–SZDSZ-kormányok árusítottak ki külföldieknek. A nemzeti szuverenitás fokozatos helyreállítása, erősítése kulcsfontosságú volt az elmúlt tíz évben, ez alapozta meg a gazdasági növekedést, a munkanélküliség fokozatos felszámolását és a családok támogatását. Az eredmények megőrzéséhez azonban újabb lépésekre van szükség, az unió gazdaságának stagnálása Magyarországot is érzékenyen érinti, ezért újabb adóváltoztatásokra van szükség, a versenyképességünket javítani kell.

A miniszterelnök által bejelentett környezetvédelmi intézkedések pedig választ adnak azoknak, akik eddig azt gondolták, a zöldpolitika idegen terep a konzervatívoknak, mert ők vaskalapos klímaszkeptikusok. De most egyértelművé vált, hogy míg a baloldalnak csak lózungokra és eget verő ostobaságokra telik, a kereszténydemokrata kormány cselekszik, konkrét és nagy horderejű lépéseket tesz a természet, a környezet megóvásáért. Ez is a különbség a valódi demokraták és a diplomás kommunisták, azaz a liberálisok között.

A görnyedt hátak kiegyenesedtek, a fejek felemelkedtek, ezzel az egészséges testtartással kell nekivágnunk a következő éveknek. Mert mi hiszünk egy hazában.