Magyarország egy forradalmi lázban égő civilizáció kellős közepén áll

Ma Európa és Magyarország egy forradalmi lázban égő civilizáció kellős közepén áll: míg a nemzetközi baloldal permanens forradalmat hirdet az egyenlőségért, térségünkben úgynevezett színes forradalmak robbannak ki, addig a jobboldal a normalitás nevében lázad a liberális hegemónia ellen – világít rá a XXI. Század Intézet legfrissebb elemzése. Mint írják, az Orbán-kormány egy évtized alatt lebontotta a posztkommunizmust, így forradalmi jelentőségű korszakváltást éltünk át, szuverenitásunkért azonban ma is ’48 szellemében kell megküzdenünk.

German Labour Minister Ursula von der Leyen (C) talks with Soros Fund Management Chairman George Soros (L) and investor Nicolas Berggruen at the Nicolas Berggruen Conference in Berlin, October 30, 2012. REUTERS/Thomas Peter (GERMANY - Tags: POLITICS BUSINESS) - GM1E8AU1NTG01 Fotó: Thomas Peter

1848 öröksége időtállónak bizonyult: a márciusi ifjak szabadságvágya és az áprilisi törvények szilárd erkölcsi iránytűként állnak ma is előttünk. Az azóta eltelt több, mint százhetven év alatt számos dicső, avagy dicstelen fordulópontja volt történelmünknek, amely magán hordozta a nemzeti–nemzetközi törésvonalat, a forradalmiság „morális többletét” azonban mindig a ’48-asok szellemisége, azaz a szuverenitásért való küzdelem adta – olvasható a XXI. Század Intézet elemzésben, amelyben hozzáteszik: így volt ez 1956-ban és ezt vártuk a rendszerváltoztatás alkotmányos forradalmától is. Ezzel szemben a baloldali forradalmak, habár az egyenlőség és a társadalmi igazságosság eszméjét hirdették, rendre nemzetközi érdekeket szolgáltak ki.

A magyar forradalmak morális igazolása

Az elemzés szerint a forradalom kifejezés mára súlyosan megterhelt fogalommá vált, sokrétű használata reménytelenül relativizálta jelentését, így a szó mögött is elvitatott tartalom áll. Morális igazolásra azonban minden fegyverrel vagy politikai eszközzel élő, rendszereket vagy korszakokat leváltó, társadalmakat vagy kultúrákat felforgató, balról vagy jobbról kirobbanó forradalomnak szüksége van, ellenben menthetetlenül elveszik.

Egy forradalom valódi értékmérője ugyanis nem a gyors politikai siker, hanem a tartós értékrögzülés, amely generációkon átívelő normákat képes állítani egy közösség elé. Fontos, hogy a forradalom után egy olyan építkezés vegye kezdetét, amely erkölcsi szempontok szerint igazolja a változás létjogosultságát.

Az 1848-as forradalom olyan morális többletet ad, melyben a polgári átalakulásért és a nemzet szuverenitásáért folyó küzdelem olvadt egybe. A márciusi ifjak és az áprilisi törvények célja a rendiség lebontása, az egyéni szabadságjogok megvalósítása és az ország függetlenségének kiharcolása volt, ám a részsikerek után kitört szabadságharc elbukott.

Az európai nagyhatalmak elfojtották a függetlenségért folytatott küzdelmet, azonban a ’48-ban felébredt nemzeti öntudat tovább élt. 1848 törekvései maradandó értékeknek bizonyultak, ugyanis március 15-ét ma is a szabadság ünnepnapjaként tartjuk számon.

Permanens baloldali forradalmak

A rendszerváltoztatás utáni Magyarország egy olyan Európába integrálódott, amely szintén változáson ment keresztül. A Szovjetunió és a vasfüggöny mögötti keleti blokk felbomlásával Nyugat-Európa is forradalmi módon alakult át. Szellemiségéből – az antikommunizmus elvesztésével – számos, a baloldal internacionalista politikájával szemben támasztott morális fenntartás megszűnt. A nemzetközi baloldali mozgalmak, felvállalva a liberális ügyeket, egyre nyíltabban hirdették az egyenlőségért folytatott végtelen forradalmi helyességét. A nyugati civilizáció, a kommunizmus bukásával együtt, elvesztette morális távolságtartását az erőszakos és természetellenes egyenlőségre törekvő forradalmisággal szemben.

Az egyenlőségre (ma már egyformaságra) való erőszakos törekvés ez idő szerint is minden neomarxista és általánosan vett progresszív ideológia alapja. A politikai baloldal ma ismét forradalmi hangulatban próbálja tartani az európai és észak-amerikai társadalmakat, így a progresszió jegyében bővíti az egyenlőség listáját ott és abban az esetben is, amikor az az emberi természettel ellentétes. Ha nincs osztályharc (hisz osztályok sincsenek már), akkor

konstruáljanak valami hasonló elnyomó-elnyomott képletű szembenállást a társadalomban eltérő helyzetű, kulturálisan különböző, szexuális orientációjában vagy bőrszínében eltérő csoportok között.

Így születnek meg olyan mesterséges identitású, „elnyomott” csoportok, amelyek egyenlőségéért folytatott végtelen küzdelem révén tartja fenn hatalmi status quóját a baloldal.

Miközben a nyugati kultúráért folyó identitásküzdelem mozgatja Európa történelmét, a XXI. század első évtizedeiben színes forradalmak tucatjai robbantak ki Közép- és Kelet-Európában, amelyek céljai (demokratizálódás, a „nyílt társadalom” létrehozása, az emberi jogok védelme) mögött transznacionális politikai csoportok politikai érdekei és nyugati nagyhatalmak gazdasági befolyásszerzése rajzolódtak ki.

Fülkeforradalom: a posztkommunizmus lebontása

A magyar rendszerváltoztatást egy átmeneti, posztkommunista korszak (1990–2010) követte. A progresszió elvárása meghatározó maradt, az egykori kommunista nómenklatúra megtartotta hatalmi pozícióit, ahogy az utódpárt is sikeresen kapcsolódott be a plurális demokrácia politikai küzdelmeibe. Az Antall–Boros kormány volt az egyedüli, mely a térségben kitöltötte a tejes ciklusát és amely képes volt olyan stabil alkotmányos alapokat lefektetni, amelyeken a hatalomba visszatérő posztkommunisták sem tudtak változtatni 1994-ben. Az átmeneti időszak posztkommunista szellemisége azonban szintén olyan stabilnak bizonyult, hogy az első Orbán-kormány (1998–2002) polgári törekvései sem tudták megbontani azt.

A Fidesz–KDNP 2010-es első kétharmados győzelme egybeesett a posztkommunizmus progressziójának válságával, megszűnt a progresszív kontinuitás, így lehetőséggé vált az a „konzervatív fordulat” (Lánczi András), ami nem „őrzött” meg semmit a közelmúltból, végleg szakított a posztkommunista szellemiségű két évtizeddel és befejezte a rendszerváltoztatást, azaz lebontotta a posztkommunista struktúrákat. A békés forradalomhoz építkezés szükséges, ennek megfelelően a második Orbán kormány (2010–2014) egy új alkotmányos rendszer felépítésével bontotta le végleg a posztkommunizmust. A Nemzeti együttműködés nyilatkozatával a posztkommunista ideológiai szembenállást felváltotta a nemzeti ügyeket szem előtt tartó kormányzás,

az új alaptörvény pedig tartalmában és szimbolikus módon is lezárta a posztkommunista korszakot és megteremtette egy nemzeti, a keresztény kultúrára alapozott korszak lehetőségét.

A negyedik Orbán-kormány (2018-tól kezdve) idejére a rendszerváltoztatás folyamata mint alkotmányos, politikai és társadalmi forradalom lezárult, a posztkommunizmus véget ért. A nemzeti konzervatív oldal további építkezése (családtámogatás, nemzeti kultúra megerősítése, határon túli magyarokkal való összekapcsolódás szorosabbá tétele) előtt ma az európai baloldal által hazánkba (is) importált erőszakos, a társadalmi rendet felforgató ideológiai nyomásgyakorlás akadálya tornyosul. A képlet egyszerűvé vált: a nemzeti jobboldal, miután (és miközben) alkotmányos forradalmi úton lebontotta a posztkommunizmust, a baloldalon egységesülő, nemzetközi támogatottsággal bíró politikai képződménnyel került szembe, ami már nem a múltból hozott előnyökkel, hanem a külföldről kapott szellemi és anyagi támogatásokkal vívja politikai csatáját.

1848 mérlege 2021-ben

Az 1848-ban megfogalmazott erkölcsi parancs, vagyis a generációkon átívelő szabadságvágy, benne a nemzeti függetlenség követelésével, ma is iránytűként szolgál, amikor a velünk élő forradalmakat vívjuk. Ahogy a változások és a forradalmi törekvések „morális többletét”, úgy az új állapotok létrejöttének helyességét is az ország függetlenségének és szuverenitásának megőrzése igazolja.

A XXI. Század Intézet elemzése teljes terjedelmében a linkre kattintva érhető el.