„Sosem voltunk annyira felkészültek egy járvány kezelésére, mint most”

A nyugati országokban a félelem átveszi az uralmat a társadalom fölött – mondta a Magyar Nemzetnek Frank Füredi, a Kenti Egyetem magyar származású professor emeritusa. A szocio­lógus szerint most, a koronavírus-járvány alatt is azt látni, hogy a félelemnek mintha önálló energiája lenne. Frank Füredi úgy nyilatkozott: nem bízunk eléggé a tudásunkban, pedig képesek leszünk legyőzni a járványt. A kutató ugyanakkor örömmel látja, hogy sokan kezdtek spontán szerveződni, hogy segítsenek a közösségük tagjainak.

Csekő Imre
2020. 04. 06. 5:50
null
Fotó: Bach Máté
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Miért kezdett el a félelem kérdésével foglalkozni?

– A gyermekem születésekor a kórházi ápolónő fontosnak tartotta, hogy megnyugtasson: az újszülöttosztályon nagyon vigyáznak, nehogy elrabolják a kisbabákat. Ezen meghökkentem, mert noha voltak félelmeim a kicsi miatt, arra még véletlenül sem gondoltam, hogy valaki elrabolná. Ezután megfigyeltem, hogy a gyermekekhez kapcsolódó legtöbb dolog ma tele van félelemmel. Nem engedjük ki őket az utcára, nem szabad őket kritizálni, nehogy pszichés terhet jelentsen nekik. Annyira féltjük a gyerekeinket, hogy már semmilyen önállóságot nem engedünk nekik. Később nagyobb körben is elkezdtem a félelem témájával foglalkozni, és arra jöttem rá, hogy a mai társadalom széles rétegei másképpen félnek, mint korábban az elődeink. A mostani járvány idején is látni, hogy a félelem átveszi az uralmat a társadalom fölött. A mai ember már a kisebb problémákból is hatalmas tragédiát csinál.

– Miben nyilvánul ez meg? Tudna példát említeni?

– Kikerestem például, hogy az 1950-es évek elejének nagy angliai árvizei idején a sajtóban leginkább arról lehetett olvasni, hogy az életnek tovább kell mennie, hiszen a katasztrófa után talpra kell állnia a társadalomnak. A 2000-es árvíz idején viszont már hatalmas tragédiáról cikkeztek a szigetországban, noha csekélyebb károk voltak, mint ötven évvel korábban. Az ezredfordulón mégis arról lehetett olvasni, hogy az emberek pszichés károsodást szenvednek majd a trauma miatt.

– Új könyvének a címe: A félelem működése. Hogyan működik a félelem?

– Nem az a fontos a félelem kapcsán, hogy milyen veszélynek vagyunk kitéve, hanem hogy miként tudjuk értelmezni a veszélyhelyzetet, van-e olyan közös társadalmi moralitás, amelynek segítségével viszonyulni tudunk a veszélyhez. Régebben jobban értették az emberek, hogyan kell viselkedni és bátran szembenézni a problémával egy veszélyhelyzetben. A mai embernek nincs értelmezési keretrendszere, amiben gondolkozhatna a félelemről, ezért a hétköznapi veszélyeket is egzisztenciális katasztrófaként értelmezzük. Nem azt mondjuk például a koronavírus kapcsán, hogy ez egy veszélyes betegség, amelyben sajnos sokan meg fognak halni, de mégiscsak természetes dolog, és le fogjuk győzni, hanem úgy gondolkodunk, mintha emiatt vége lenne a világnak. Ez a szemléletmód pedig a cselekvésünket, a védekezésünket is meghatározza.

– Nincs pozitív, hasznos félelem? Az evolúció során nem a mi biztonságunk érdekében alakult ki ez az ösztön?

– A félelemnek valóban lehet pozitív értelmezése is. Kérdés, mit értünk félelem alatt. Régen a félelem pozitív kontextusban is szerepelt a társadalomban. Például az istenfélelmet erénynek tartották, ami ahhoz vezet, hogy az emberek tisztességesen viselkedjenek. A természetben élő ember elfutott a vadállatok elől, mivel félt tőlük, ezért megmenekült. Mindez mutatja, hogy a félelem önmagában nem probléma. Az a gond, ha a félelem kulturális fegyverré válik, amely önálló életre kel és nem konkrét tapasztalatokhoz kapcsolódik. Ma azt látjuk, az embereknek mintha már szükségük lenne a félelemre. Az egyik nap a terrorizmustól, a másik nap egy járványtól, a harmadik nap pedig már az éghajlatváltozástól félünk. Korunkban a félelemnek mintha önálló energiája lenne, és az egyszerű dolgokat is más szemszögből látjuk miatta. Ebből a szempontból a félelem teljesen negatív jelenség, ami gátolja a gondolkodásunkat, ezáltal a megfelelő cselekvést is akadályozza.

– Az ember jó dolgában már nem tudja, mit csináljon – szokás mondani. Nem ez a helyzet a mai nyugati ember félelmeivel is? Nincsenek életbevágó gondjaink, mégis félünk.

– Egyre többször hallani, hogy a nyugati ember elkényelmesedett és ezért gyenge. Ez bizonyos mértékig igaz is, hiszen látjuk, sokan nem tudnak önállóan cselekedni és csak arra várnak, hogy valaki helyettük fellépve mentse meg őket. Az igazi probléma azonban szerintem az, hogy a nyugati embernek nincs olyan stabil értékrendje, amely segítene neki bátran viselkedni. Ha a régi filozófusokat olvassuk, gyakran találkozunk azzal a gondolattal, hogy a gyerekeket bátorságra kell nevelni. Ma sokan azt hangoztatják, hogy a bátorság bajhoz vezet, ezért inkább legyünk óvatosak és várjuk meg, hogy egy hatóság segítsen rajtunk. Így a ma felnövekvő generációknak nincs megfelelő értékrendjük és nem ismerik azokat a hatékony viselkedési formákat, amelyekkel a problémákat megoldhatnák. Világunkban a gyöngeség pozitív értéknek számít. Sokszor még büszkék is vagyunk a gyöngeségünkre.

– Nem a személyes tudás hiánya váltja ki a félelmet?

– Szerintem nem az a fő probléma, hogy nem tudunk eleget, hanem hogy nem bízunk eléggé a tudásunkban. Azt gondoljuk, túl nagyok a problémáink, ahhoz, hogy a tudomány segíthessen megoldani őket. A zöldpolitikában például gyakran találkozunk azzal a gondolattal, hogy a tudomány és a technika nem fog tudni segíteni az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Egyesek néha még azt is mondják, hogy túl arrogánsak voltunk, és a tudományos fejlődés vezetett a föld felmelegedéséhez. Bár tudjuk, hogy idővel képesek leszünk gyógyszert fejleszteni a koronavírus ellen, mégsem bízunk eléggé a tudományban és a saját eszünkben.

Fotó: Bach Máté

– A materialista értékrendű világban so­káig tudományos optimizmus uralkodott. A mostani járvány kapcsán ez mintha visszaszorulna. Mit gondol erről?

– Az ön által említett tudományos optimizmus szerintem leginkább az ötvenes-hatvanas években volt nagyon erős, de ma már nem annyira jellemző. A mai ember nem érti a körülötte lévő világot, mert nincsenek megfelelő tapasztalatai arról, hogy amit tanult, az miként alkalmazható a világban. Ez nem tudományos kérdés, hanem józan paraszti ész kérdése. A régi ember látta, hogyan viselkedtek a szülei bizonyos helyzetekben, és ez adott neki egy problémamegoldási keretet. Ma ez gyakran hiányzik, és nem értjük, mi miért történik körülöttünk. A régi ember még akkor is félt az égi jelenségektől, a villámlástól és a menny­­dörgéstől, ha nem okoztak közvetlen veszélyt. Ez azért volt, mert nem értette, hogy mi történik, nem tudta megfelelően elhelyezni ezeket a jelenségeket a világról kialakított képében. Ma is valami hasonlóról van szó.

– Soha nem volt olyan biztonságos az emberek élete, mint most. A koronavírussal is jobban meg tudunk birkózni, mint amennyire pár évtizede tudtunk volna. Nem arra lenne okunk, hogy pozitívan lássuk a világot?

– Már a kilencvenes években is azt lehetett tapasztalni, hogy a korábbi optimizmus folyamatosan csökken, az elmúlt harminc-negyven év hollywoodi filmjei például mind disztópikus jövőt ábrázolnak. Nincs olyan film, amelyikben a jövő világot jobbnak, szebbnek ábrázolnák, mint a mait. Manapság sokszor a túlélésről beszélnek, mintha ennél nagyobb célunk nem is lehetne. Mindez annak ellenére történik, hogy hihetetlen fejlődésen megy keresztül az emberiség, és sosem voltunk annyira felkészültek például egy világjárvány kezelésére, mint most. Mégsem hiszünk abban, hogy az emberiség megbirkózik majd a problémával.

– Az ázsiai társadalmak mintha bátrabbak lettek volna a járványhelyzetben, mint a nyugatiak. Nem bénultak meg, hanem azonnal cselekedtek.

– Az ázsiai társadalmak évek óta készültek egy ilyen helyzetre, náluk már korábban a SARS-járvány is sokkal komolyabb gondot okozott, mint nálunk, és több más hasonló vírus is volt az utóbbi évtizedekben arrafelé. Az európai országoknak nem voltak ilyen komoly tapasztalataik, és egy társadalom akkor cselekszik, ha a tapasztalatai azt sugallják, hogy fontos dologról van szó. Amellett, hogy a nyugati társadalmak tényleg mintha megbénultak volna a járvány miatt, én örömmel tapasztalom, hogy azért az emberek sokfelé – elsősorban a kisebb településeken – önzetlenül segítik egymást. Az angol kisvárosban, ahol élek, több száz ember saját elhatározásából összefogott, hogy segítsen az időseknek. Egyik napról a másikra alakultak olyan hálózatok, amelyek a szolidaritás jegyében szerveződtek.

– A kockázatvállalás kérdéséről is sokat írt. A járvány idején egy-egy bátor, merész vezetői döntésen rengeteg minden múlhat. Dönteni kell, mennyire állítsuk le a társadalmat, milyen egészségügyi vagy éppen gazdasági kockázatot vállaljunk.

– A mai ember egyik legnagyobb problémája, hogy nem kockáztat eleget. Természetesen nem arra gondolok, hogy ostobán és fölöslegesen kockáztasson valaki, de ha elgondolkodunk a lehetőségeinken, akkor igenis szabad kockázatot vállalni. Most azt látjuk, hogy az egész gazdaság veszélybe kerülhet, ha leállunk a vírus miatt, és ha a kelleténél drasztikusabban reagálunk a vírushelyzetben, akár még az is előfordulhat, hogy a negatív gazdasági következmények miatt hosszú távon többen halnak meg, mint magában a fertőzésben. Véleményem szerint a védekezést úgy kellett volna alakítanunk, hogy az idősekre és a krónikus betegekre nagyon szigorúan vigyázzunk, viszont nem állítjuk le a társadalmakat. Svédországban és Hollandiában is inkább így védekeznek és nem zárják le teljesen a gazdaságot. Szerintem érthető, amit csinálnak, mert fontos, hogy ne csak a betegségre reagáljunk, hanem arra is gondoljunk, hogy mi lesz az életünkkel a járvány után.

– A magyar ellenzék a demokrácia miatt aggódik. Angliában az emberek nem félnek attól, hogy Boris Johnson a járványra hivatkozva diktatúrát építene. Mégis éppen az angol konzervatívok közül többen tiltakoznak a hagyományos szabadságjogok korlátozása miatt. Mi erről a véleménye?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy a jelenlegi kontextust figyelembe vegyük, és a vírus miatt nem vitatom a komolyabb állami fellépés jogosságát. Biztos vagyok benne, hogy az európai kormányok a járvány után vissza fogják adni az embereknek a most elvett szabadságukat. Ugyanakkor bizonyos mértékig megértem azokat az angol konzervatívokat, akik tiltakoznak. Az nem tölt el félelemmel, hogy az állam a mostani helyzetben bizonyos jogokat elvont az emberektől. Az viszont aggaszt, hogy az angol nép mennyire szívesen átadta ezeket a kormányzatnak. Az emberek el sem gondolkoztak azon, hogy lemondjanak a döntés jogáról, sőt valójában az történt, hogy még több cselekvésre kérték a központi kormányzatot. Úgy érzem, ha egy nép ilyen könnyen átadja a szabadságát, attól a jövőben, egy más helyzetben ismét könnyen elvehetik. A járvány nálunk arra is rávilágított, hogy az embereknek nem olyan fontos a szabadság, mint kellene.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.