„A hírnév a bátorság árnyéka csupán”

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

0.0.001

Ahogy elhagyja a vándor Gdanskot, hogy felkeresse a Westerplatte-félszigetet, mindenképpen keresztül kell mennie Oliwán.

S ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy keresztül kell menni Oliwán, hát az a „keresztülmenés” ne legyen gyors és ostoba.

Meg kell állni Oliwa közepén. A székesegyház miatt.

S be kell menni, ha már egyszer meghívott magához a fenségesség, a méltóság, a csoda.

Lengyelország leghosszabb templomában jársz, vándor. A XIII. században építette fel az arcát az örök égre emelő gótika és a XVIII. században cizellálta az apróságok művészete: a rokokó.

Ide temetkeztek hajdan a gdanski hercegek.

S itt lakik Johann Wulf száztíz regiszteres, döbbenetes orgonája.

Koncert van éppen…

S végül felhangzik Bach D-moll toccatája – Isten létét bizonyítandó…

Bizony…

Kövekből épül az Isten háza; fából az orgona; s hangokból épül a hit katedrálisa. S a barokk áll e mögött a hit mögött, e mögött a csoda mögött, ó, a fenséges barokk…

Zúg a D-moll toccata és fúga, és azt zúgja, hogy nincsen halál. Annyi rettenetes, iszonyatos, értelmetlen – vagy éppen csendes és szép és méltóságos halál legmélyén mégiscsak ott lapul, mosolyog és imádkozik a végső bizonyosság: hogy nincsen halál…

S hiába dönt úgy a gyarló, ostoba ember, hogy meghívja asztalához a végső pusztulást, s véle áldoz, majd neki áldoz – az élet valahogyan akkor is győzni fog.

Ezt kell elmondanunk fiainknak; nem csak a múlt minden iszonyatát. Örömet és reményt kell adnunk nekik, nem csak bánatot és lelkiismeret furdalást.

Európa itt kezdődik, itt van, nem az egyféle nyomorúság állandó szajkózásában, nem az anyagi javak kisszerűségében.

Európa itt van, az oliwai katedrálisban, és az orgona hangjaiban. Imádság ez a hang. És elhallatszik az égig…

Magunk mögött hagytuk Oliwát.

S immáron semmi sem mentett meg bennünket attól, hogy ott álljunk a Westerplatte-félszigeten…

Hogy is mondtam Oliwában? „S hiába dönt úgy a gyarló, ostoba ember, hogy meghívja asztalához a végső pusztulást, s véle áldoz, majd neki áldoz – az élet valahogyan akkor is győzni fog.”

Első pillanatban itt a legnehezebb ezt elhinni, itt, a Westerplattén…

Mert itt hívta meg utoljára a végső pusztulást a nyomorult ember…

1939. szeptember 1. hajnali 4 óra 49 perc. A Schleswig-Holstein névre keresztelt, Deutschland osztályú német csatahajó parancsnoka kiadja a tűzparancsot. És egy perccel később az első lövedékek becsapódnak a Westerplatte-félsziget lengyel védműveit és lengyel őrszázadát. Ezekkel a lövésekkel kezdetét vette a második világháború.

Istenem… Milyen furcsán és hátborzongatóan egyszerű ezt így kimondani. Csak azt nem tudjuk, milyen lehetett akkor és itt mindezt megélni…

Itt, a Koszary-bunkerben…

Ahol összenéztek a lengyel katonák, és tudták, bár soha ki nem mondták: nem kerülnek ki élve innen… Egyikük sem, soha többé…

Ezzel a tudattal alig-alig elviselhető akár egyetlen perc is. Őnekik hét napot kellett elviselni. Hét napig tartott a csata. Hét nap alatt őrölték fel maroknyi lengyel katona ellenállását.

Maroknyi lengyel katona a bunkerben.

Ismerik egymást már… Az alatt a hét nap alatt jobban megismerik egymást, mint bárkit addigi életükben. Jobban ismerik egymást, mint az anyjukat, apjukat, testvérüket, szerelmüket. Hiszen ők a halál jegyesei immár, s az a legnagyobb ismeretség…

Már nem beszélnek. Nem szólnak. Alig néznek egymásra. Nincsen rá szükség. S úgyis csak a halál bámul vissza minden arcról…

Már nem káromkodnak. S ha imádkoznak, némán teszik. Csak önmaguknak szinte, mert tudják, köztük jár az Isten, és Ő fogja kezüket…

S közben fülsiketítőn vijjog a gránát, öl a repesz; lassan összeomlik minden, leszakadnak a bunker betonfalai, mennyezetei. Füst és bűz és halál… És nincsen parancs, nincsen fenyegetés, nincsen fenyítés, már nincs szükség semmire.

A haza szólt, hogy itt kell maradni. S ki kell tartani, a végsőkig.

Füst, bűz, halál…

És ez még csak a kezdet.

S csak lövi, csak lövi a Schleswig-Holstein névre keresztelt, Deutschland osztályú német csatahajó a Westerplatte lengyel védműveit és lengyel őrszázadát.

S a szűnni nem akaró füstből és zajból emeljük ki a fejünket, mi kései utódok, és mondjunk ki néhány dolgot. Most és itt kell kimondanunk ezt, mert a hazugságok tengerén tovább él a háború, és még most is öli a lelkeket.

Először is mondjuk ki, amit Mihail Heller és Alekszander Nyekrics már kimondott az Orosz történelem című, becsületes munkában:

„A német kommunisták azt az utasítást kapták Moszkvából, hogy folytassanak kíméletlen harcot a szociáldemokráciával, különösen annak baloldali szárnyával, ezért gyakran összefogtak a nácikkal is. A történészek körében igen elterjedt az a vélemény, hogy Sztálin, miközben hatalomra segítette Hitlert, abból indult ki, hogy »Hitler mai győzelme a kommunisták holnapi diadalát« jelenti. Ezt a jelszót visszhangozták a harmincas évek elején a német kommunista körök is.”

Igen. Ideje, hogy ezt soha többé ne merészeljük elfelejteni.

S azt is mondjuk ki, hogy Lengyelország megszállását a Harmadik Birodalom, a Szovjetunió és egy szlovák kontingens hajtotta végre. Ne felejtsük el soha, hogy az élethalál harcot vívó lengyeleket szeptember 17-én keletről hátba támadta a sztálini Szovjetunió, méghozzá az alig három héttel korábban megkötött, szégyenletes Molotov–Ribbentrop-paktum alapján, amelynek titkos záradékában a náci Németország és a kommunista Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot és egész Közép- és Kelet-Európát.

Ideje kimondani Lengyelország hóhérainak nevét:

Fedor von Bock, a német Északi Hadseregcsoport parancsnoka;

Gerd von Rundstedt, a német Déli Hadseregcsoport parancsnoka;

Mihail Kovalov, a Belorusz Front parancsnoka;

Szemjon Tyimosenko, az Ukrán Front parancsnoka;

Ferdinand Catlos, a szlovák Bernolák hadseregcsoport parancsnoka, aki megkapta Lengyelország lerohanásáért Hitlertől a Vaskeresztet, majd részt vett a Barbarossa-hadműveletben is – majd természetesen megpróbált átállni a szovjetekhez…

Nomen est omen: ennek a gazembernek csatlós volt a neve…

Ne felejtsük el, mit merészelt mondani Molotov 1939. szeptember 17- én, azon a napon, amikor megtámadták Lengyelországot.

„A lengyel–német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak… Varsó, többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. A lengyel állam és kormány gyakorlatilag megszűnt létezni. Mindennek következtében a Szovjetunió és Lengyelország között kötött egyezmények is semmissé váltak. A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány, hogy biztosíthassa országának biztonságát. Lengyelország a Szovjetunió elleni lehetséges veszélyforrások melegágyává vált… Azt sem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.”

Mindeközben a megmaradt lengyel haderőt Romániába és Magyarországra menekítették, s Magyarország lengyel menekültek tízezreinek nyújtott menedéket, és biztosított továbbhaladási lehetőséget a nyugati emigrációba.

Mindeközben az angolok és a franciák – bár erre aláírt megállapodás kötelezte őket – semmilyen katonai segítséget nem nyújtottak Lengyelországnak. Ölbe tett kézzel nézték, ahogy a huszadik század két ikerszörnye, Hitler és Sztálin, a nácizmus és a kommunizmus megosztozik Lengyelországon.

És soha ne feledjük, hogy mit művelt a szovjet NKVD Katynban. Soha ne feledjük, hogy 20 ezer lengyel katonatisztet és értelmiségit mészároltak le ott, azért, hogy elpusztítsák a lengyel nemzetet. Soha ne feledjük, hogy aztán az egészet a németek nyakába akarták varrni. Soha ne feledjük, hogy a nyugati szövetségesek már 1942-ben tudták az igazságot Katynról, de hallgattak, sőt az emigráns lengyel kormányt is hallgatásra intették, csak azért, hogy Sztálint benntartsák a Hitler elleni koalícióban.

És soha ne felejtsük el, hogy Lengyelország mindvégig a „jó” oldalon harcolt, mégis odadobták Sztálinnak és a kommunizmusnak.

Soha ne feledjük: az a tény, hogy a sztálini Szovjetunió Nürnbergben bíróként léphetett fel, és nem a vádlottak padján ült Lengyelország megszállásáért és a katyni népirtásért, a Nyugat örök szégyene marad – és ameddig ezt nem mondjuk ki, addig nincsen vége a második világháborúnak…

Nos, mindezt örökül hagyta ránk a Westerplatte.

A Koszary-bunker, a nyomasztó emlékmű a dombtetőn, a fényképek, a megmaradt fák, amelyek még látták a harcot; ezt hagyta ránk örökül a Westerplatte csöndje, és a becsület. És az örök hit, miszerint:

„S hiába dönt úgy a gyarló, ostoba ember, hogy meghívja asztalához a végső pusztulást, s véle áldoz, majd neki áldoz – az élet valahogyan akkor is győzni fog.”

Igen, barátaim… S ehhez tegyük hozzá a legszebb feliratot, amely a Koszary-bunker védőinek emlékművén áll:

„A HÍRNÉV A BÁTORSÁG ÁRNYÉKA CSUPÁN”

Igen, barátaim…

S ennek ellenére álljon itt most tizenöt név. A második világháború poklának első tizenöt áldozata. Tizenöt lengyel katona, tizenöt lengyel hazafi, tizenöt lengyel hős:

Jan Czywill;

Jan Gebura;

Jozef Kita;

Antoni Pirog;

Ignacy Zatorski;

Mieczyslaw Krzak;

Bronislaw Uss;

Zygmund Zieba;

Andrzej Kowalczyk;

Wladislaw Jakubiak;

Wojciech Najsavek;

Bronislaw Perucki;

Adolf Petzel;

Wladyslaw Okraszewski;

Konstanty Jezierski;

Áldja meg őket az Isten, ahányszor csak tudja…