Ágyban, párnák közt

A mosonmagyaróvári vérfürdőt levezénylő Dudás István laktanyaparancsnoknak haja szála sem görbült.

Pilhál György Fotó: Katona_Vanda Forrás: Magyar Nemzet

Évente kétszer van halottak napja Mosonmagyaróváron – a hagyományosat megelőzi október 26-án a helyi megemlékezés. 1956-ban ezen a napon vérfürdőt rendeztek a határőrlaktanya zöld ávósai az objektum elé vonuló, a Himnuszt éneklő civilek között, akik csupán azt követelték, vegyék le az épületről a vörös csillagot. Tizenöt-húsz méterről lőttek a fegyvertelen emberekre, szinte minden golyó „célba” ért. Asszonyok, gyermekek is maradtak a földön, sokuk kezében még ott volt a nemzeti színű zászló… (A másnapi megyei lap hatvan halottról adott hírt, a temetésről beszámoló Daily Mail riportere 85-ről írt, az ügyész 104-ről beszélt.) Megmutatta igazi arcát a kommunizmus.

Leírhatatlan sokk követte a vérengzést. Az indulatokat fokozta, hogy a városi hangosbeszélő csőcseléknek nevezte a felvonulókat. A laktanyába órákkal később beözönlő tömeg az egyik tisztet meglincselte, rémült társa kivetette magát az emeleti ablakon. Egy harmadikra másnap találtak rá, a nyílt utcán fölakasztották.

A vérfürdőt levezénylő Dudás István laktanyaparancsnok, katonáit hátrahagyva, a közeli határon át Csehszlovákiába menekült, s csak a szabadságharc bukása után merészkedett vissza a kádári Magyarországra. Előléptetés, kitüntetés, majd kiemelt nyugdíj várta a gyilkost, ugyanúgy, ahogyan az ország több tucat „forradalmi” sortüzének felelősét. Igaz, ők „csak” végrehajtották a párt – konkrétabban az Apró Antal vezette Katonai Bizottság – parancsát: a hatalmi központokat fegyveres harc árán is meg kell védeni.

Dudás Istvánnak (akárcsak a többi „hősnek”) haja szála sem görbült, ágyban, párnák közt halt meg. Már az úgynevezett rendszerváltás után…