Frombork – A világmindenség középpontja

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

2021. 02. 06. 6:47
null
default
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ringatja a csönd a Visztulát.

A folyó és a tenger közé szorult elblagi dombon álló katedrális pedig a csöndet.

Fromborkban vagyunk. A városkában, amit szintúgy elfelejtett benőni a 21. század.

Óporosz halászfalucska volt itt egykoron. S a szó, hogy „óporosz”, már önmagában história, misztikum, régmúlt idők borzongató varázslata, zsolozsmája…

Mondják, a falu fölé még Szent Anzelmus emeltette az első templomot. És ne keverjék össze ezt a Szent Anzelmust a canterbury szenttel. Ez a templom építő Anselmus Warmia első püspöke volt. Ebbéli méltóságában pedig osztozott például a mi Báthory Andrásunkkal. S hogy az „óporosz” mellé mondjak még egy misztikus szót, hát ez a Báthory András a Gutkelet nembeli Báthoryak sarja volt, atyja idősb Báthory András szatmári kapitány, anyja Majláth Margit. Nagybátyja pedig maga Báthory István lengyel király. Ott is nevelkedett Krakkóban, a királyi udvarban, és a pultuski jezsuitáknál tanult. Alig 21 éves, amikor 1584-ben már warmiai segédpüspökké léptetik elő. 1599-ben Báthory Zsigmond hazahívja Erdélybe, és lemond a javára a fejedelmi címről. András talán érezte végzetét, és csak nagyon vonakodva fogadta el a fejedelmi címet. De elfogadta. És ez lett a veszte. Sem a fényességes Porta, sem a Habsburg császár, sem az erdélyi szászok, de még a székelyek sem támogatták. Egyedül Székely Mózes kapitány állt mellette. Mihály havasalföldi vajda pedig erős sereggel támadt Andrásra, és Habsburg Rudolf százezer arannyal megvette a székelyeket, hogy ők is álljanak be a vajda seregébe a fejedelem ellen harcolni. Végül Nagyszeben mellett, Sellenberknél legyőzték András hadait. A Lengyelhon felé menekülő Andrást Csíkszentdomokos határában egy székely katona, Balázs Ördög Mihály 1599. október 31-én baltával agyonverte.

S hogy miért meséltem el mindezt?

Nem tudom… Talán azért, hogy ámulatba ejtsem hallgatóságomat széleskörű történelmi ismereteimmel… Vagy csak azért, mert még nem érzek elég erőt, hogy megfejtsem Frombork titkát…

De azért nekiveselkedek.

Tehát Szent Anzelmus építtette az első templomot ide. Aztán a Német Lovagrend harcosai felperzselték az addigi püspöki székhelyet, Braniewót, így a püspökség és a káptalan átköltözött Fromborkba. S mivel egy püspökségi és káptalani székhelynek nem elegendő egy templomocska, hát 1329-ben nekiláttak a gótikus székesegyház felépítésének. Alig ötvenkilenc esztendeig építkeztek, alig két-három kőmíves s egyéb mesterember-generáció halt ki, ment nyugdíjba, s lám, 1388-ban máris készen állt a katedrális. És belenézett a gótika szemébe – és egymásba szerettek. De nem adatott meg nekik a békés, boldog szerelem, s a méltóságos, csöndes ég felé fordulás. Ugyanis ettől kezdve szünet nélkül háborúzott egymással a Német Lovagrend és Lengyelország. És ebből a csatározásból Frombork sem vonhatta ki magát. Alig négy évvel a grünwaldi csata után, 1414-ben már az egyesült lengyel-litván hadak ostromolják Fromborkot. Az 1454 és 1466 között dúló harcok idején Frombork már lengyel fennhatóság alatt áll. A gótikus katedrálist és a várat cseh huszita zsoldosok védelmezték a Lovagrend lovagjaitól – és ennek azért van némi diszkrét bája…

Végül pedig elkövetkezett a toruni béke, és Frombork a Lengyelországhoz tartozó Warmia püspöki tartomány része lett.

Persze egy dolog a béke, egy másik pedig a valóság. Frombork ugyanis az állandó háborúskodások központja maradt. Ezért a püspökök át is költöztek innen, a határszéli tűzfészekből Lidzbark Warminskibe, de a káptalan itt maradt. S így került ide, mint a káptalan kanonokja, Mikolaj Kopernik, vagy ahogy mi ismerjük: Kopernikusz…

1512-ben érkezett ide a tudós csillagász, harminckilenc évesen. Addigra megjárta Krakkó egyetemét, ahol csillagászatot tanult; megjárta Bolognát, ahol görög nyelvet és matematikát hallgatott; mögötte voltak már orvosi és jogtudományi tanulmányai, melyeket Páduában és Ferrarában végzett. És hazatért végül Kopernikusz, és püspök nagybátyja, Watzenrode háziorvosa és titkára lett. 1512-ben pedig meghalt a nagybácsi, és ekkor nevezték ki az igazi reneszánsz tudóst Warmia egyházmegye kanonokjának. És megérkezett Fromborkba, és ellátta teendőit. Kanonok volt. Hivatalnok. De Olsztyn védelmét is megszervezte a Német Lovagrend elleni harcban. De 1520- ban minden hivatalos elfoglaltságával felhagyott. Visszavonult, a székesegyház egyik tornyában berendezte csillagvizsgálóját, és attól fogva csak a tudománynak élt. Huszonkét esztendeig dolgozott egyfolytában, s megalkotta a heliocentrikus világképet. 1542-ben jelent meg főműve, a De Revolutionibus Orbium Coelestium. Magától sosem adta volna ki, ugyanis félt az egyháztól. No nem az inkvizíciótól, egyáltalán nem erről van szó! Attól félt, hogy nevetség tárgya lesz forradalmi elméletei miatt. A szégyentől félt, nem a kínhaláltól – ez utóbbi valószínűleg eszébe sem jutott. Végül atyai jó barátja, Rhaticus matematika professzor vette rá a mű kiadására. A legenda szerint a mű egyik példányát halála napján kapta kézhez.

Ez a nap 1543. május 24-e volt…

Itt temették el, kedves katedrálisában. De földi maradványait csak 2005 nyarán találták meg lengyel régészek a katedrális egyik oltára alatt. A koponya rekonstruálása után egy ősz hajú, törött orrú, sebhelyes homlokú hetven év körüli férfi arca bontakozott ki – ez a leírás pedig egyértelműen Kopernikuszt rejti.

Földi maradványait 2010. május 22-én temették újra, majdnem napra pontosan 467 évvel halála után.

Kopernikusz életművét hamar megismerte a világ. S mint említettük, a tudós félt tézisei fogadtatásától. Ez a félelem nem is volt alaptalan. Ugyanis a bolygók pályáját egy szabályos köríven képzelte el, így számításokkal nem is tudta igazolni elméleteit. Majd Kepler lesz az, aki a bolygókat ellipszis alakú pályákra helyezi, és így igazolni is tudja a kopernikuszi elméletet. De Kopernikusz halála után sok egyetemen igyekeztek nevetségessé tenni munkásságát. Luther munkatársa, a reformátor Melanchton Fülöp például gyakorta hívta fel hallgatói figyelmét a vittenbergai egyetemen, hogy ne merjék komolyan venni a „szarmata asztronómus” tanításait.

Pedig Kopernikusz így vallott:

„Nem fér a fejembe, hogy a természet nagyszerű rendjét, a csillagok sokaságát számítások és megfigyelések nélkül lehessen magyarázni.”

Ezért költözött be a katedrális tornyába, és mért és megfigyelt több, mint húsz évig. S eközben összebarátkozott a végtelenséggel…

Eddig, egészen pontosan eddig hurcolta magával a végtelenség a sorsot…

Hozta, hurcolta – aztán legvégül már csak ballagtak egymás mellett. Két szótlan, egészen mély tekintetű öreg…

A végtelenség megtört a hosszú úton. Megtört, és elfelejtette a legutolsó ezer esztendőben, hogy honnan is indult. Már csak arra emlékezett, hogy „roppant út ez, valóban…”. S még az is rémlett neki, hogy „csak innen el, csak innen el, mert csak így érkezhetem célomhoz”. Erre még emlékezett. De a célra már nem. Már ha volt cél egyáltalán.

Elgyötört lett a végtelenség.

Összetörött, elrongyolódott, elpiszkolódott, elhagyott magából itt-ott valamit, s nem is sejtette már, hogy a végtelenség itt-ott elhagyott darabjaiból állt össze aztán az emberi világ.

Nem sejtette ezt az öreg, mert hiába volt igazán mély a tekintete, a szeme vaksi lett az úton és az időben, ami nincs is, de az már egy másik történet…

Megérkeztek végül ide, ők ketten, a fromborki katedrálisba.

Leültek és elmerengtek.

A sors is megvénült, míg ideért. Az út elején, amiről már senki sem tudja, hol volt és hol van – az út elején még hurcolta magával a sorsot a végtelenség. És legyőzött a sors megannyi sárkányt a végtelen úton, s megvívott ezer meg ezer iszonyatos háborút – aztán elfelejtett mindent.

Az a sors végzete, hogy elfelejtse mindig és újra önmagát.

S elvénülve, a végtelenséghez hasonlatos vaksi szemével a semmit kutatva, megszelídült a sors.

Az utolsó esztendőkben már egy rossz talyigán tolta őt a vaksi végtelenség.

Végül megérkeztek hát ide, Fromborkba, és leültek a katedrálisban.

Alig van szánalmasabb, mint a végtelent elhagyó végtelenség, és a megszelídült, vaksi sors. De valamiért itt, a fromborki katedrálisban döbbent rá a két öreg önnön szánalmasságára és feleslegességére. És akkor rémültek meg igazán, amikor arra is rádöbbentek, hogy ők ketten nem múlhatnak el sohasem…

Hogy ők ketten örökkévalóak, mint az Isten, s mint a nem is létező Idő, aki szintúgy itt bolyong a fromborki katedrálisban…

S amikor a két öreg végképp összetörött a felismerések súlya alatt, akkor megérkezett a katedrálisba Kopernikusz.

S újjá éledt őbenne a vén, vaksi sors, s ifjú lett, és akarta önmagát, akart emlékezni önmagára. S akkor Kopernikusz megmutatta az elgyötört, önmagát itt-ott elhagyó, fáradt, szótlan, kudarcos és vaksi végtelenségnek az örök és igazi és fel sem fogható végtelent, amelynek közepén a Nap áll a Föld helyett, s amelyben ott az Isten is, mert másképpen nem lehet.

„Ki ne csodálhatná minden dolgok alkotómesterét, akiben nyugszik a legfőbb boldogság és minden jó”

– súgta Kopernikusz… Aztán megmutatta a két felesleges öregnek, hogy az emberé a sors is, a végtelenség is, mert az embert nem pusztíthatja el semmi, csak önmaga, és a rettenetes, önsorsrontó istentelenség…

De a megvénült, vaksi sorsot és végtelenséget akkor is az ember istápolja az utolsó ítéletig, mert ha ez nem így lenne, akkor folyton arcunkba vihoghatna a kaján, ostoba halál.

Így is folyton az arcunkba vihog…

De így legalább olykor visszavihoghatunk rá…

Mert lám, egy aprócska ablakocskából is feltárulhat a világmindenség. Mert lám, a végtelenség odaköltözött az emberi elmébe.

És az öreg fák tudják ezt…

Olyan éppen a megvénült végtelenség arca is, mint az öreg fáké. Bár az öreg fák inkább a nem létező Idővel ápolnak bensőséges kapcsolatot – az Idővel tudnak remekül NEM elbeszélgetni az időtlenség semmiségeiről… Mert hát annyi minden történik az örökkévalóságban, s mert ott történik, hát végső soron minden történés teljesen felesleges – legalábbis az időtlenség és az öreg fák szempontja szerint…

Egyéb szempontokat persze fel lehet vetni. De hát, minek? Hiszen Kopernikusz rádöbbent, hogy a világmindenség középpontjában nem a Föld áll. Nemsokára jön majd egy zseni – vagy jön a legnagyobb tudós, a pusztulás, és bebizonyítja végre, hogy a földi létezés középpontjában nem az ember áll. Csak addig kihúzzuk valahogyan…

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.