Nyitott határok és nemzetközi utópia a gleccserek árnyékában

Száz évvel ezelőtt, 1920. február 8-án írták alá a svalbardi egyezményt, amely rögzítette Norvégia szuverenitását a Jeges-tengerben található szigetcsoport, a Spitzbergák felett. Az egyezmény különleges státusú területet hozott létre: annak ellenére, hogy elismerték Norvégia tulajdonjogát a norvég nyelven Svalbardnak nevezett szigetcsoport felett, az 1920-as dokumentum egyben korlátozta Oslo hatalmát, és olyan nyitott határú szabadkereskedelmi zónát hozott létre, amelyben a világ minden nemzete azonos jogokat kapott a szigeteken folyó nyersanyag-kitermelésre, halászatra, kutatásra és egyéb kereskedelmi és üzleti tevékenységre. A globális utópiának hangzó történet azonban nem felhőtlen: stratégiai elhelyezkedése miatt a terület már évtizedek óta feszültségeket gerjeszt Oroszország és Norvégia között.

Fotó: 123RF

A Jeges-tenger peremén fekvő Spitzbergákat – norvégül a Svalbard-szigetcsoportot – még a 12. század környékén fedezhették fel a vikingek és a novgorodi orosz hajósok, a pomorok. Az első dokumentált európai felfedezése 1596-ban történt Willem Barents holland tengerész által, aki a szigetcsoporttól keletre fekvő Barents-tenger és a Spitzbergákon működő legnagyobb orosz település, Barentsburg névadója is. A Spitzbergák (Spitsbergen) nevet ő adta, holland nyelven csipkézett hegyeket jelent. A 20. században jelentős szénkészleteket találtak a szigeteken, ami újabb kitelepülési hullámot indított el. Az új közösségek létrejötte ismét felvetette a szuverenitás kérdését a területen.

A helyzetet végül az 1920. február 9-én, Párizsban aláírt svalbardi egyezmény rendezte, amely elismerte Norvégia tulajdonjogát a Spitzbergák felett, ugyanakkor kinyilvánította, hogy a többi nemzet is azonos jogokkal rendelkezik a szigetcsoporton. Így az egyezmény egy több szempontból egyedülálló területet hozott létre, amely bár egy európai ország, Norvégia alá tartozik, de a szuverenitása korlátozott, nyitott határokkal működik és teljes vízummentes zónaként. Az adók is alacsonyabbak a szigeteken, mint Norvégiá­ban, a befolyt összegek pedig kizárólag a terület szükségleteire, fenntartására használhatók fel. A svalbardi egyezmény továbbá kikötötte, hogy a Spitzbergáknak katonai tevékenységtől mentes, demilitarizált területnek kell maradnia. A nemzetközi dokumentumot eredetileg 14 ország írta alá, jelenleg 46 aláírója van – Magyarország 1927-ben ratifikálta, az Egyesült Államok 1924-ben, az akkori Szovjetunió 1935-ben.

Fotó: 123RF

A szigetcsoport négy nagyobb és több kisebb szigetből áll. A nyár itt két hónapig tart (július-augusztus), miközben a táj négy hónapig teljes sötétségbe borul (november-február). Állandóan lakott települések csak a szigetcsoport legnagyobb szigetén, Nyugati-földön (Spitsbergen) vannak, a legfontosabbak között említhető a szigetcsoport adminisztratív központja, Longyearbyen, az orosz és norvég bányásztelepülések, Barentsburg és Sveagruva, illetve a kutatóváros, Ny-Ålesund. A szigeten található egy szellemváros is, Piramida, az 1998-ban kiürített és akkori állapotában megőrzött orosz bányászváros, amely az elmúlt években a Spitzbergák egyik legnagyobb turisztikai látványosságává vált. Jelenleg majdnem 2700-an lakják a Spitzbergákat, ebből több mint ötszázan oroszok. Ez Európa legészakibb földterülete, aminek kutatási szempontból van nagy jelentősége: egyedi lehetőségek nyílnak óceánföldrajzi, légköri, geofizikai, geológiai, régészeti, glaciológiai, hidrológiai, paleográfiai, bio­lógiai és más kutatásokra, amit ki is használ a nemzetközi közösség. Az 1917-ben alapított, Norvég Klíma- és Környezetvédelmi Minisztérium alá tartozó Ny-Ålesund kutatóvárosnak 30-120 fő közötti lakossága van. Tíz országnak található itt kutatóintézete: Norvégia, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Olaszország, Kína, India, Japán és Dél-Korea.

2019 októberében Norvégia új stratégiát fogadott el a Spitzbergák gazdasági fejlesztésére. A helyi startup cégek kiemelt állami támogatást kapnak és prio­ritást élvez a világ legészakibb egyeteme, a Spitzbergeni Egyetem is. A gazdasági fellendülést jelzi, hogy 2019-ben egy év alatt 65 százalékkal nőtt a szigetcsoporton regisztrált cégek száma, főleg a turisztikai szektorban.

Jelenleg a szigeten csak két nemzet folytat állandó jelleggel gazdasági tevékenységet: a norvégok és az oroszok. Az akkori Szovjetunió 1931-ben kezdett szénbányászatba a Spitzbergákon, és egy időben több bányásztelepülést is működtetett. A második világháború kezdetére a szigeten élő oroszok száma már a duplája volt a norvég lakosságnak, és ez egészen a kilencvenes évekig így maradt, azonban a bányák már a hetvenes években kezdtek kimerülni, kitermelésük gazdaságilag indokolatlanná vált. Barentsburgban ma is folyik szénbányászat; a kitermelt nyersanyagot hajóval szállítják Oroszországba, ám az orosz források szerint a bányászat veszteséges. Valószínűleg egyetlen oka van annak, hogy a termelés még mindig folytatódik: a szénbányászat megfelelő jogalapot szolgáltat ahhoz, hogy az oroszok nagyobb számban jelen legyenek a Spitzbergákon.

A Spitzbergák szigetcsoport jelentősége nemcsak az itt lévő nyersanyagokban és a kutatási potenciálban, hanem stratégiai földrajzi pozíciójában rejlik. A területről könnyen ellenőrizhető a Barents- és a Fehér-tenger, ráadásul blokkolhatók a legfontosabb orosz északi kikötők, Murmanszk és Arhangelszk – Moszkvának évtizedek óta ez a legnagyobb aggodalma. A félelem nem alaptalan: 1940-ben, Norvégia német megszállása után a szovjet katonai vezetés sokat foglalkozott a problémával, és haditerv is készült a Spitzbergák elfoglalására, amitől végül elálltak. Másrészt a szigetcsoport amolyan kapunak is tekinthető az Északi-sark előtt, és a globális felmelegedés következtében egyre nagyobb jelentősége lehet az északkeleti hajózási útvonalaknak és az Északi-sarkon található nyersanyagoknak.

Oroszország és Norvégia kapcsolata a Spitzbergákon nem felhőtlen. Moszkva évek óta azzal vádolja Oslót, hogy a svalbardi egyezményt megszegve, katonai célokra is használható – és NATO-rendszereivel kompatibilis – technológiákat telepít a szigetekre, többek között kommunikációs berendezéseket. Norvégia pedig a területe biztonságát félti: legutóbb 2019 szeptemberében a norvég katonai felderítés vezetője, Morten Haga Lunde bírálta az orosz északi flotta Ferenc József-földön, a Spitzbergáktól keletre fekvő szigeteken lezajlott hadgyakorlatait.

A svalbardi egyezmény századik évfordulójára Szergej Lavrov orosz külügyminiszter egy hivatalos levelet küldött norvég kollégájának, amelyben Oslo politikáját kritizálta a Spitzbergákon, és orosz jogok megsértéséről beszélt. Norvégia közölte, jól ismerik az orosz álláspontot, azonban őket elsősorban környezetvédelmi szempontok vezérlik, továbbá a szigeteken lévő bárminemű tevékenység kizárólag Norvégia törvé­nyeit kell hogy kövesse.

Tiltott halál

A különösen mostoha éghajlatú Spitzbergák legnagyobb városa Longyearbyen település, amely nagyjából 2500 embernek ad otthont. A különleges hely különleges törvényi szabályozást tesz szükségessé, így ez a világ egyetlen pontja, ahol kötelező fegyverrel járni, ha valaki elhagyja a várost, így védekezve a jegesmedvék ellen. Minthogy Longyearbyenben van egy egyetem, az ide járó diákok kötelezően megtanulnak lőni és hószánnal közlekedni, hogy később geológusokká válhassanak. Ugyancsak ehhez kötődik az a döntés, hogy a Spitzbergákon jogi szempontból illegális a halál, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy a temetést követően a test nem kezd el lebomlani, így veszélyes kórokozók maradhatnak a holttestek után. Ennélfogva a súlyos betegeket elszállítják valamely jobban felszerelt, és főként kellemesebb éghajlatú területre, de semmiképp nem temetik el őket helyben.

Longyearbyen amolyan világvégi bányászváros, amelynek lakosságát jórészt a bányaiparban dolgozók teszik ki, mellettük az egyetemi hallgatók és az őket kiszolgáló személyzet él hosszabb-rövidebb ideig a városban. A kalandot kereső turisták felfedezték maguknak az isten háta mögötti várost, így jó pénzért sokan ellátogatnak a jeges szigetekre, alkalmasint kétszeresére duzzasztva a főváros lakosságát. Ezen az úton jár, de annál jóval kevesebb eredménnyel Piramida is, amely valaha svéd, majd szovjet bányászkolónia volt, ma lakatlan szellemváros. Mivel a mostani korban az összes ilyen egykorvolt település számíthat a látogatókra, Piramidát is fel akarják éleszteni a borzongani vágyó turisták érdekében. Nehezíti a helyzetet, hogy Piramida Longyearbyentől száz kilométerre van, csak hajóval és hószánnal megközelíthető, és természetesen minden utazónak kötelező a fegyver. (S. L. S.)