1970-ben kerültem a Bartók Béla Táncegyüttesbe, előtte versenytornász voltam. Akkor érkeztem hozzájuk, amikor az egész néptáncmozgalomban alapvető változásoknak lehettünk tanúi. A Bartók Együttest tekintették a gyökeres átalakulás, a teljesen új szemléletű néptánc tanítás-tanulás központi műhelyének. Ez az új módszer Timár Sándor, „Mesti” nevéhez kötődik, s mikor már Halmos Béla és Sebő Ferenc is csatlakoztak a mozgalomhoz, a közös munka kiteljesült. E csoportalkotó tevékenységét olyan kiválóságok is segítették, mint Csoóri Sándor, költő és Kósa Ferenc filmrendező. A kutatások nyomán az improvizáció került előtérbe, Sándor partnere ebben Martin György volt. Régi filmrészleteket silabizáltak, néztek meg százszor, adatközlőkkel találkoztak. A táncházmozgalom is ezen az új folklorista metóduson alapult, s terjedt el az egész országban. A rendezvényekre az utcáról tértek be fiatalok, ahol megtanították őket a magyar néptánc nyelvtanára. Ez az „anyanyelv” számított a Bartók Együttesben is alapul, s erre épült maga az alkotás.
A saját munkánk igencsak lekötött, így ebben a közegben a Magyar Állami Népi Együttest nem igen emlegették, jóllehet az ország első számú hivatásos együttesének számított. Természetesen Rábai Miklós nevét etalonként tartottuk számon, jól ismertem a Magyar Televízióból, az együttes műsorait is bemutatta az akkor egyetlen csatorna.
Az együttessel szorosabb kapcsolatba később kerültünk, amikor felkértek három koreográfust, Novák Ferencet, Kricskovics Antalt és Timár Sándort egy háromrészes, teljes estét betöltő műsor összeállítására. A bemutatót 1980. áprilisában, az Operettszínházban rendezték, férjemhez a Néptánc szvit fűződik. Erre a „vendégjátékra” szívesen emlékezünk vissza, ráadásul később igen hasznosnak bizonyult, hiszen az együttes más koreográfusok stílusával is megismerkedhetett, mi pedig alaposabb információkat szereztünk a társulat munkájáról és képességéről.
E kis epizód is hozzájárult, hogy Sándort 1981-ben felkérték az együttes művészeti vezetőjének, az elhunyt Létai Dezső helyére. Sokat gondolkodott a válaszon, véleménye szerint szerencsésebb lett volna, ha korábban – közvetlenül Rábai Miklós halála után – gondolnak rá. Így is megtiszteltetésként élte meg, viszont egy alapvető probléma még évekig elkísérte: Sándor pártonkívüli volt. Ne feledjük, 1981. januárjában ez még fontos szempontnak számított. „Ha szükség van a tudásra, azt szívesen veszem, de ne támasszanak feltételeket nekem” – volt az ars poeticája. Többször találkozott Csoóri Sándorral, s az akkori művelődési miniszterrel, Pozsgay Imrével, az előbbivel azonos elveket vallottak, az utóbbit pedig – a politikai változásokat érzékelve – már nem igen érdekelte Sándor irányultsága.
Timár Sándor a felkérést igazi szakmai kihívásnak tekintette, jóllehet a fentebb vázolt improvizatív új szellemből az együttes teljesen kimaradt. Pozsgay is azért számított Sándorra, mivel úgy érezte, hogy az ország első hivatásos együttesének is meg kell értenie az idők szavát.
A „belépő” több szempontból sem volt zökkenőmentes. 1981-ben én is Sándorral érkeztem, de már akkor az új vezető az együttes tagjai között számos Állami Balett Intézet-i tanítványával találkozhatott. Ők már, mint – Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, Végső Miklós, Németh Ildikó és Zorándi Mária – az új szellemben nevelkedtek, s nagyon számítottak egykori tanárukra. Ők képezték a bázist, valamint a Bartók Együttesből is többeket szerződtettek. Az együttes másik fele viszont „Rábai-táncosnak” számított, és legtöbbjük már túl volt művészi karrierje delelőjén. Az új vezető által képviselt módszer idegenül hatott nekik, s tartottak is a változástól. Ugyanakkor tudták, hogy nincs más választásuk, s csak ők veszthetnek, ha nem alkalmazkodnak. Sándor nagy türelemmel, jól tudta e konfliktushelyzetet kezelni, kora, tapasztalata mind segítette a nehezebb helyzetek feloldásában. Inkább az egykori tanítványai részéről mutatkozott türelmetlenség, ők radikálisabb változást képzeltek el, s véleményüknek hangot is adtak. Az új vezetőnek így négy vektor eredőjét – markáns koncepcióját, munkamódszerét, az elutasító törzsgárdát és az ifjak türelmetlenségét – kellett megalkotnia, kanalizálnia. Meg kell jegyeznem, mindkét csoport kiváló táncosokból állt; nem a tudással, a szemlélettel voltak gondok. Egy újabb problémaforrást jelentett a tánckar, a kórus és a cigányzenekar hagyományos egysége. Mi például „parasztzenekarhoz” szoktunk, az ország legjobb népzenei együtteseit léptettük fel, s belőlük olyan világhírű együttesek nőttek ki, mint például a Muzsikás. Az autentikus táncok előadása a már említett zenekarral, kórusaláfestéssel igencsak idegenül hatott.
Igen hamar érkezett a felkérés az első amerikai turnéra, az első egész estét betöltő műsor, a Lakodalmas – a korántsem egységes társulattal – is akkor állt össze. Azért voltak változások, Sándor például szerződtetett egy hagyományos népzenészekből álló kiszenekart. Utólag visszagondolva, igazi nóvumnak számított ilyen körülmények között egy autentikus magyar népzene-tánc produkció színpadra állítása. Egyébként az együttes sikerszámai, mint például az Ecseri lakodalmas, végig repertoáron maradt, magam is számtalanszor léptem fel benne a Budai Parkszínpadon, a Margitszigeten, és egy Rábai-évfordulón – valamint az akkor már kicserélődött tánckarral – fel is újítottuk a darabot. Az új művek, mint a Vallomások a néptáncról, a Tánckaláka és az Elindultam szép hazámból viszont Sándor koncepcióját tükrözték, s a közönségsiker sem maradt el.
Az idő múlásával sok minden megoldódott, a legidősebb generáció apránként kicserélődött, s mivel férjem továbbra is tanított a balettintézetben, a legtehetségesebb tanítványaival töltötte fel a távozók státuszát, s vidékről is hozott kiváló művészeket. A cigányzenekarral – ottlétünk alatt végig dolgoztunk – a kórus tagjai pedig 1985-ben az akkor alakuló Nemzeti Énekkar alapját képezték.
Nagyon gyakran hívtak minket külföldi fellépésre. Három három hónapos amerikai fellépésen vehettem részt, s Európa nagyvárosaiban és Távol-Keleten is szívesen láttak minket. A társulat összeszoktatására is kiválóan hatott a folyamatos együttlét. A hosszú amerikai turnékba mindig „beleesett” a március 15-i ünnep. Akármerre jártunk, a magyarok fogadást adtak tiszteletünkre, s kényeztették is a vendégeket. Gondolom, mások is megemlékeznek a régi hagyományra, az úgynevezett műsortemetésre. Az utolsó külföldi fellépésünkbe mindig belevittünk valami szokatlant, amiért Sándor igencsak haragudott. Emlékezetes volt Moszkvában, mikor a fiúkat hátraküldtük forogni, s a szatmári csapásolást a lányok adták elő. Megjegyzem, sokat gyakoroltuk előtte, hogy ne tűnjön rögtönzésnek. A közönség tombolt, egyedül Sándor ült komor arccal a nézőtéren, s csúszott egyre lejjebb a székében. Máskor a kalocsai táncnál – egy hevesebb mozdulatnál – lerepült a papucsom a közönség közé. A publikum érdeklődéssel figyelte, merre landol a lábbeli, én pedig fél papucsban roptam a táncot a színen.
Jómagam szemlélője – s táncosként, asszisztensként és feleségként aktív részese – lehettem e folyamatnak, megoldottam, de sok fejtörést okozott. Férjem csak úgy vállalta el a vezetést, ha velem dolgozhat. A Bartók Együttes egységes baráti, családias közösség volt, számos táncossal, nagyon fiatalon, együtt kerültünk oda, s együtt is nőttünk fel. Ez a barátság mind a mai napig tart. Ebből a „fészekmelegből” átkerülni a vegyes összetételű együttesbe radikális változást jelentett számomra is. Ugyanakkor tisztában voltam vele mint a művészeti vezető felesége, hogy mindig visszafogott, szerény legyek, így barátokra is hamar szert tettem.
Ami nehézséget jelentett számomra, hogy a gyerekeimtől – öt gyermekemből négy ebben a korszakban született – hosszabb időre kellett gyakran elválnom. A gyed és a gyes sok segítséget nyújtott ebben az időben a kismamáknak, de Sándor, a művészember, az alkotó elvárta, hogy helytálljak mellette. A család fogott össze érdekemben, édesanyámnak, s a testvéreimnek köszönhetek a legtöbbet, de számos külső segítőre is számíthattunk. Szoktam is emlegetni férjemnek, hogy nagyon sok áldozatot hoztam a művészete oltárán.
1996-ban távoztunk az együttesből, s noha Sándor még alkotóereje teljében volt, mégis nyugdíjba vonult. Férjem koncepciójában a színpadon is a tánccal, a tiszta forrással kívánt mindent kifejezni. Viszont a társulatban kialakult egy színpadiasabb, kerettörténetekkel, dramaturgikus elemekkel, díszletekkel, különböző effektusokkal operáló szemlélet. „Tovább lépni” – lett az újítás vezérelve, s ehhez Sándor régi tanítványai is partnerek lettek, így elváltak útjaik. A távozása – utólag visszagondolva – javunkra vált. Még az együttesben, 1993-ban hoztam létre a Csillagszemű táncpedagógiai műhely elődjét Szivárvány néven. A felvételit a Corvin téri színházterembe hirdettük meg, s akkor a korhatárt ötéveseknél húztuk meg, s a televízió és rádió is sokat segített a toborzásban. Végül félszáz gyerekkel indítottuk el a mozgalmat, az évad végére viszont megháromszorozódott a létszám. Ezt már nem lehetett az együttes keretében működtetni, így Csillagszemű Gyermektáncegyüttes néven már Sándorral vezettük a munkáját. Amikor Sándor megvált az együttestől, ő is nagy elánnal vetette bele magát a fiatalok tanításába. A járvány előtti évben már nyolcszáz fiatallal foglalkozhattunk. A legtehetségesebbek közülük valamint az együttes számos tagja – a Timár Kamara Táncegyüttesben folytathatták a munkát. Ez Sándornak teljes folytonosságot jelentett az alkotó munkában. A Timár-módszer itthon és külföldön hamar népszerűvé vált, s Sándor nyolcvanöt éves koráig vett aktívan részt az oktatásban.
Azt a feladatot, amivel Pozsgay Imre megbízta, tökéletesen teljesítette. „Személye és munkája később igazolta pozitív várakozásaimat – nyilatkozta egy interjúban az egykori pártfogó. – Számomra sohasem volt vitás, hogy ő az igazi szellemi ereje a magyar népi együttesnek.”
Valóban, Timár Sándor egy kritikus időszakban állt helyt, egy művészeti korszakot emlegetnek nevével, s úttörő szerepével utódai életét is segítette.
Borítókép: A 90 éves Timár Sándor portréja (Fotó: Timár Mátyás)
