A Cimbaliband nekiiramodik

Unger Balázs cimbalmos, énekes, zeneszerző és a Cimbaliband frontembere ezúttal is az autentikus magyar és balkáni népzenéből merít.

Már címében is a zenekarra mindig jellemző intenzitást sugallja a Cimbaliband 11. lemeze, az Iram. Unger Balázs cimbalmos, énekes, zeneszerző és zenekarvezető ezúttal is az autentikus magyar és balkáni népzenéből merít, ebből hoz létre társaival egy jópofa, modern hangvételű, virtuóz és mulattató atmoszférát.

Ez az együttes harmadik lemeze, amin immár Danics Dóra is énekel – stílusa passzol a Cimbalibandbe, a koncertfelvételek tanúsága szerint pedig frontasszonyként is tökéletesen megállja a helyét. A dalszövegek egy részét is az énekesnő jegyzi, de akad a lemezen tradicionális népdalszöveg is, mint A pünközsdi rózsa… kezdetű, itt Chango címen; illetve három szöveget Unger Balázs, egyet pedig a szakmában amúgy kultúrszervezőként és zenekari menedzserként ismert Diligens Linda írt.

Összességében a szerzői szövegeket is az jellemzi, ami a zenét: a népdalok szövegeiből ismert mondatfűzésekből, motívumokból állnak össze nagy indulatú, nagy érzelmű, de egyértelmű textúrák. Szerencsére a Cimbaliband figyelt arra, amire manapság a zenekarok többsége – költséghatékonyságból vagy az általános közrestség átkos hatására – nem: a dalszövegeket is közli a CD-füzetben. Így itt is remekül megfigyelhető az izgalmas jelenség: mennyire más olvasni egy évszázadok alatt, a legkülönbözőbb tájegységek között való vándorútján csiszolódott, szinte olvasva is „hallható”, bennünk daloló, szinte hibátlan prozódiájú tradicionális szöveget, mint egy szerzői kompilációt vagy alanyi művet, ami rettenetes küzdelemmel próbálja gördülékenységében utolérni a hagyományos textust.

Nyomatékosan hozzáteszem: ez a jelenség a szövegek olvasásakor érhető tetten. A dalokat hallgatva a zenei matéria elemi sodrása miatt kis túlzással mindegy, mit énekel Danics és Unger, az emberi hang ebben a zenében nem közlésre való, hanem érzelmeket, szenvedélyeket közvetít, ugyanúgy szóló és/vagy ritmushangszer, mint minden más is, a nagybőgőtől a darbukán át a gitárig ebben az alapvetően hegedű és cimbalom párosára épülő világzenében, népzenei alapú popzenében, neofolkban vagy etnorockban – mindenki válassza ki a neki tetsző titulust.

Némi maszatolással azt is lehetne állítani: a Cimbaliband életműve egy sorozatos kísérlet, hogy meddig lehet elmenni a „magasművészetben”, vagyis mennyi virtuóz szólót, dzsesszes tekerést, progresszivitást, autonómiát bír el a zene, hogy az összjáték még funkcionális, vagyis táncolható, szórakoztató muzsika legyen.

Az elektromos zenelejátszók megjelenése előtt – de még a kilencvenes években is – találkoztam szocreál kiskocsmában amolyan Piszkos Fred-es eleganciával öltözött cigány bácsival, aki egy fröccsért elhúzta bárki nótáját – szegény, többet is érdemelt volna… Ha belegondolunk, cimbalommal, hegedűvel, brácsával vagy nagybőgővel pedig szinte minden kocsmában, vendéglőben találkozni lehetett.

Az élőzene posztmodernül mondva a vendéglátói szolgáltatás része volt. Ma a Kárpát-medencében ez a szórakozási forma vagy kisközösségek hagyományőrző, értékmentő rítusainak része, vagy afféle turistáknak való virtus a múzeum­látogatás, állatsimogató és skanzeni bográcsozás mellett. Amivel a Cimbaliband kitör ebből a körből, az a zenei progresszivitás mellett a mára lassan szintén klasszikus, menő rock and roll attitűd, amit Danics Dóra abszolút rocksztáros karcossága is erősít – ez a fajta frontemberi szerepkör énekesi részről a népi kultúrában nem létezett, ha alanyi jogon „sztároltak” valakit, az vagy kiemelkedő hangszeres szólista, vagy kiváló táncos volt.

Egy dolog biztos: a Cimbaliband úgy szolgáltat kiváló talpalávalót és hallgatnivalót mindnyájunknak, hogy közben alkalmasint a lelkünkkel is történik valami. És ez manapság egyre fontosabb.

Cimbaliband: Iram. Fonó Budai Zeneház, 2019.