A Zabaszauruszok triumvirátusának újabb kalandjai

Nem lehet elmenni amellett, hogy mégiscsak napjaink egyik legszellemesebb történetével foglalkozhatunk.

M. Kácsor Zoltán Zabaszauruszok főcímű regényfolyamának negyedik része, a Dragalád visszavág című, csaknem háromszáz oldalas „epizód” nemcsak azért juttathatja eszünkbe a Trónok harcát, mert ebben is sárkányokról esik szó, hanem azért is, mert éppen olyan terjedelmű kezd lassan lenni, és éppen úgy lelassul – vagyis hát a szerző és a kiadó lelassítja – a cselekmény alakulása, mint a fent nevezett műben.

Ezzel persze nincs semmi baj, hiszen az első kötetben felvázolt alap elég szolidnak bizonyult annak idején: Rilex, a békés T-Rex, Barmol, az enyhén sznob raptor és Kunyi, a Rilex szájában élő, nagyszájú, de gyáva keselyű olyan triumvirátust alkotnak, amelyik elbír néhány könyvnyi kalandot – csak éppenséggel tényleg annyira lassan halad a történet, és olyan nagy időközönként jelennek meg a folytatást hordozó egyes kötetek, hogy a megcélzott olvasók valószínűleg elfelejtik egyik könyvtől a másikig, hogy az éppen háromszáz oldalra nyújtott, alig valami történést mutató újabb kötetben miért is kerültek a szereplők oda, ahol vannak. Közben persze nem lehet elmenni amellett, hogy mégiscsak napjaink egyik legszellemesebb történetével foglalkozhatunk – ez a szellemesség a két szálon futó történet fejezetenkénti mechanikus váltogatásán túl (ami azért – valljuk be – hordoz némi helyi izgalmat) elsősorban a nyelvi megformáltság szempontjából értendő: M. Kácsor Zoltánnak mindig sikerül megugrania a korábban éppen a saját maga által magasra rakott lécet, és a nyelvi humor újabb és újabb magaslataira eljutni. Ilyeneket tud: „Háromig Számolok alig tíz sárkánysóhajtásnyi repülőútra lakott Tűzfészektől, a sárkánykirályság fővárosától. A legtöbben persze bent éltek az ormótlan ormokból és számtalan sziklaodúból álló Tűzfészekben, ám Háromig Számolok, aki a birodalom főkincstárnoka volt, megengedhette magának, hogy egy kertvárosi barlangba költözzön. A sokemeletes belvárosi sárkányfészkek helyett errefelé mindenkire csupán egy oldalsó szomszéd jutott, ráadásul érezhetően kevesebb volt a szmog, amit az örökké fújtató, füstölgő, tüzet okádó bestiák eregettek Tűzfészek fölé.” Vagy amikor hőseink megérkeznek a turistaparadicsomnak kikiáltott troodonfővárosba, Ródába (az ember szinte várja a poént – ami idejében érkezik is –, hogy: „…ha Ródában jársz, viselkedj úgy, mint a ródaiak…”), és találkoznak az őket fogadó dinoszaurusszal, az a következőket mondja: „Ám el kell mondanom, hogy Troodorius császár nem én vagyok. Nevem Ollus Inclusivus, én gondoskodom a Ródába látogató turisták teljes körű ellátásáról. A császárunk odalent fogja vendégül látni önöket egy szemet gyönyörködtető és belet töltögető lakomával.” És persze van benne posztmodern kikacsintás is, ami lassan már minden gyerekkönyv elengedhetetlen kelléke: „Hát csak ugorj bele, és mindenre megkapod a választ a következő fejezetben – vigyorgott a giganotoszaurusz. – A következő fejezetben? – csodálkozott Kunyi. – Hát az meg mit jelent? – Ó, ezt így szokták mondani – legyintett Kisgarat. – De ha mégsem tudnád meg a következőben, akkor majd megtudod az azt követőben. Na, indulás!”

Így a recenzió végére mégis revi­deálom kissé, amit az elején írtam: nem feltétlenül baj, ha egy történet hosszan hömpölyög, akár könyveken keresztül, mert nem a végéért olvassuk, hanem mindazért a gyönyörűségért, amit közben kaphatunk – ilyenből viszont bőven akad a Zabaszauruszok-sorozatban. De most már azért reméljük, hogy a jelen kötetben beígért ötödik kötettel lassan pont kerül mindennek a végére.

M. Kácsor Zoltán: Zabaszauruszok 4. Dragalád visszavág. ­Bertóthy Ágnes rajzaival. Kolibri Kiadó, Budapest, 2020.