A gitárkirály Radics Béla ma is él

Radics Béla ma is ikon, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a Megasztár-győztes Radics Gigitől is megkérdezte az egyik zsűritag, hogy nem rokona-e véletlenül a gitárkirály. Az egykori angyalföldi lakása közelében egész alakos szobrot kapó, utcanévadó, posztumusz csepeli díszpolgár élő legendáról korábban már született több könyv, ezúttal azonban a szerző, Bálint Csaba kifejezetten a Radics Béla szempontjából talán kevésbé frekventált hatvanas évekre fókuszál, a 2012-ben megjelent, Radics Béla a beatkorszakban című könyvét jelentősen kibővítve, átdolgozva.

A szerző, aki nem mellesleg az angyalföldi Magyar Rockhírességek Csarnoka – röviden: Rockmúzeum – vezetője, több mint másfél évtizede professzionálisan és fáradhatatlanul kutatja Radics Béla, a gitárkirály életművét, miközben másik négy rocktörténeti kiadvány is fűződik a nevéhez.

Fáradhatatlan lelkesedés

A hangsúly nem az eddig eltelt időn van, hanem azon a lelkesedésen és kitartáson, amilyen elánnal beleveti magát egy-egy adat hajszolásába egészen addig, amíg meg nem találja a megoldást. Ismerve Bálint Csaba maximalizmusát, egészen biztos, hogy még tovább tudta volna szálazni a történetet, de ahogy utalt is rá az előszóban, egyszer csak le kellett adni a művet a nyomdába. A rocktörténész akkurátusságára jó példa, hogy Radics Béla pályafutásának első nyolc évéből (1962–1970) sikerült összesen tizenkét (!) különböző zenekari felállást beazonosítania, sorrendben a Nautilus, az Atlantis, az Atlantis No. II., az (Ellen) Atlantis, a Pannónia, a Sankó Group és a Sakk-Matt legénységéből. Az élő és elérhető bandatagok java részét sikerült diktafonvégre kapnia, de a köszönetnyilvánításban arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy aki névsorból valakit még ismer, e-mailben jelentkezzen nála. Ilyen formáció volt a Radics Béla pályafutásának legelejét jelentő Magyar Acélárugyár Big Bandje, ahonnan – ha valami isteni csoda folytán sikerülne – tényleg érdemes lenne megszólaltatni a még köztünk élő zenésztársakat.

„Aki beatet játszik, az vállalja érte a felelősséget!”

A rendkívül olvasmányos stílusban megírt kötet értelemszerűen a gyerek- és ifjúkori sztorikkal kezdődik, amelyek tele vannak eddig nem ismert vagy nem kellőképpen feltárt kuriózumokkal. Szó esik benne Radics Béla gyerekkori barátjáról, Mánolovics Nándorról, akit a környék hosszú nyaka miatt csak Gúnárként ismert, és ugyancsak a Vőlegény utcában lakott, Béla közvetlen közelében. Ő mesélte, hogy egy darabig együtt kajakoztak egyesületi szinten, de Béláról hamar kiderült, hogy gyenge a szíve, és amikor egy augusztusi napon tüdőgyulladást is kapott, abbahagyatták vele ezt a sportot. De azt is megtudhatjuk tőle, hogy Béla rendkívül jól tűrte a hideget, húsvéttól rendszerint lement a Dunára úszni. Jártak moziba is – nem egyszer iskola helyett –, sokszor pedig a kitakarításért cserébe ingyen megnézhették a filmeket az újpesti bemutató filmszínházban. Érdekesség, hogy Béla az első gitárjára 1961 nyarán tett szert, amikor még egyetlen hangot sem tudott lefogni a hangszeren, de két hét múlva már a lemezjátszóval együtt gitározta a dalokat, ami valóban alátámasztja őstehetségét. Közben intermezzóként, hogy dolgozni ne kelljen lakatosként, direkt eltörte saját ujját egy csatos üvegbe dugva, és csak ezután jött rá, hogy ez a sérülés akadályozza a gitározásban. A kötetből Kubicsek Sándortól megtudhatjuk, hogy a később még nagyobb pályát befutó Nevada együttes nevét is Béla adta, amikor néhány héten keresztül próbált velük, de végül ekkor még egyetlen fellépésük sem lett közösen, csak majd később, a hetvenes években, persze az eredetitől gyökeresen eltérő felállásban. Rákosi László, a legendás Syrius együttes egyik gitárosa pedig felidézte ebben a fejezetben, hogy egy darabig egyazon tanárhoz, Veress Istvánhoz jártak gitárórákra, és Béla a rock and roll gitározásával néha olyannyira felbőszítette a tanárát, hogy csaknem fizikai atrocitásra került sor. Erre fel írta ki a tanáruk egy táblára, hogy „Aki beatet játszik, az vállalja érte a felelősséget!”

Atlantistól Atlantisig

Az értékes információk sokaságát felsorakoztató könyv – szinte minden lapra jut belőlük – jelentős része Radics Béla karrierjének a köztudat számára egy kissé elfeledett időszakára, a kezdetben jólfésült csapatokból álló beatre helyezi a hangsúlyt, amikor a hatvanas évek közepén a későbbi „gitárkirály” is szívesen játszott Holliest, Shadowst és Venturest, no és persze az Atlantisban Neményi Béla zenekarvezető nyomására Beatlest. Ez a fajta akkurátusság a kötet egyik fő erénye, mindamellett, hogy természetesen aprólékosan számba veszi, miként is vált jelenséggé, bálvánnyá a rockszakmában. Megkapó, ahogy a szerző odafigyel az apró nüanszokra is, ennek egyik „állatorvosi lova” a gyerekkori labdarúgással való kapcsolatának kérdését feszegeti. Több gyerekkori pajtása is megszólal ez ügyben, de konszenzus végül nem alakul ki, mert egyikük azt állítja, hogy tizenegy-két évesen bizony Béla nem állt a helyzet magaslatán a fociban, míg másikuk úgy emlékszik, hogy jól rúgta a bőrt, és szeretett is játszani. Ez a jelenség azonban egyáltalán nem a szerző hibája, hanem arra vezethető vissza, hogy az emberi emlékezet mindamellett, hogy szelektív, még az is felróható neki, hogy az utókor történéseinek vagy egyéb tényezőknek a hatására megmásítja a valójában történteket.

Az akkor már jó nevű Atlantisba kerüléséről megszólal a kötetben Sankó László, a zenekar egyik alapítója is. Némiképp meglepő módon az 1964-es csatlakozásának körülményeiről őszintén beszámolva azt állítja, hogy akkoriban három gitáros jött szóba, ám közülük Radics Béla tudása alapján mindössze a harmadik helyezett volt. Mivel viszont Barta Tamást túl nagyképűnek tartották, míg a harmadik jelölt Mercsényi Tamás hamarosan emigrált, Bélára esett a választásuk. Itt is tapasztalható, hogy többen többféleképpen emlékeznek, van, aki szerint Béla lakásán hallgatták meg, mások úgy tartják, hogy Bélának kellett Sankóékhoz mennie (valójában ez utóbbi a valószínűbb, hiszen pár év korkülönbség és a zenekar ismert volta is ezt támasztja alá). A későbbi „magyar Jimi Hendrixet” tehetségesnek tartották a zenekar tagjai, felvétele is könnyen és gyorsan ment, de nem tartották olyannak, aki egyszeri hallás után bármit eljátszik, inkább óriási szorgalmának szólt ez a bizalom. Napi tíz óra gyakorlással Radics nagyot fejlődött, volt, hogy Sankó László szúrópróbaszerűen állított be hozzá a lakására, hogy ellenőrizze az ifjú titánt, de soha nem kapta rajta lazsáláson, ami érthető, hiszen Radicsnak éltető eleme volt a gitározás, és már akkor feltett szándéka volt, hogy híres gitáros lesz. A könyv plasztikusan ábrázolja a híres-neves Bosch Klub-beli fellépéseiket, ahová a Dohány utcából tették át a törzshelyüket, ideértve a Syconor együttessel való rivalizálásukat és a közönségeik – jobban mondva: drukkerhadaik – grundjelenetbe vagy még inkább Rejtő Jenő regényeibe illő összecsapásait. Ugyanígy a kulcskérdést jelentő műszaki felszerelések összeeszkábálásáról is megtudhatunk nagyon érdekes részleteket, ami ma már a populáris zene hőskorszakának egyik legjellegzetesebb vonásának tekinthető.

A vargabetűkkel tarkított Atlantis-karrier minden zegét-zugát bemutatja nekünk Bálint Csaba, annak emberi vonzataival együtt. Így szerepet kap az Atlantis-ellenzenekar megalapítása, ami meglehetősen kevés vizet zavart a korabeli könnyűzenei életben, ezért mondhatni megszégyenülten kullogott vissza Radics Béla az „anyazenekarába”, ahol mégis csak a csillogás várta. Szerepelhetett kislemezeken, fejlődhetett a hangszeres tudása, hiszen nagy sikerű produkciókba hívták őket, felléphettek az 1966-os táncdalfesztiválon, így egyértelmű, hogy nagyon jó iskola, sőt sokkal több is volt Radicsnak az Atlantis. Azért a későbbi nagy rockerség ismeretében több mint megmosolyogtató, hogy 1966 elején három hónapig öltöny-nyakkendőben a Kamara Varieté revüműsorában léptek fel minden áldott este/éjszaka, és ezek után szinte már felüdülésként hathatott, ha egy-egy komolyabb táncdalénekest vagy énekesnőt kellett kísérniük. Nem volt más választásuk, ha ezt nem tették volna meg, nem lehetett volna ilyen szép számú kislemezük. Aztán útjaik mégis elváltak, s ennek következtében alakult meg Radics Béla újabb zenekara, a Pannónia. Itt kell megemlíteni, hogy a könyv igen gazdagon illusztrált olyan fotókkal, amelyek eddig nem láttak napvilágot, látszik, hogy a kiadó és a szerző erre is nagy gondot fordított. Olyan ritkaságok kerültek elő, mint Radics Béla általános iskolai osztálytablója, felvétel közbeni stúdiókép, saját kézzel írt gitároktató füzete, levelei vagy éppen életképek a próbákról és koncertekről, az egyik ilyenen a gitárkirály éppen dobol (!), csak éppen nem a saját zenekarában. Egészen pazar összeállítás, le a kalappal előtte.

Kislemezek, nagy esélyek

Bálint Csaba sorra veszi azokat a hanghordozókat, amelyek szóba jöhetnek a Radics Béla-életmű részeként, a kétséges felvételeknél pedig imponáló logikával következtet arra, vajon a gitárkirály játszott-e az adott korongon, s ehhez segítségül hívja a korabeli zenésztársakat is. Mivel a beatzenekarok gyakorlatilag kizárólag kislemezeket készíthettek a hatvanas évek közepéig, és esélyük nem volt a nagylemezre, a rádiófelvételeken kívül ezek jelenthették a legnagyobb esélyt a befutásra (aztán 1967-től változott a helyzet). A lemezközpontú rövid technika- és művelődéstörténeti áttekintés után rávilágít arra, hogy az Atlantis adta ki a magyar rocktörténet második beatkislemezét 1965 januárjában (az első az Illés volt), valamint azt az érdekes tényt is alátámasztja, hogy ekkoriban még nem feltétlenül volt többévnyi lemaradás a világtrendtől a lemezkiadásban, ugyanis Radics Béla együttese a Beatles I Should Have Know Better című számát is feltette első EP-jére (az EP a kislemez és a nagylemez közötti átmenet volt, általában négy szám fért el rajta), amely alig korábban, az 1964-es Hard Day’s Night című Beatles-filmben szerepelt, és ugyanebben az évben az Atlantis már játszotta is. A kötet sikeresen összegereblyézi azt a hét kislemezt, amelyeken Béla biztosan játszott az Atlantisban – mások mellett Zalatnay Saroltát, Horváth Vilmost és Bencze Mártát is kísérték ezeken –, ráadásul a Pannónia együttessel felvett plusz egy kislemezt is kielemzi. Bónuszként pedig számba veszi az úgynevezett kérdéses kislemezeket, valamint a rádió- és tévéfelvételeket. Ez utóbbi során számtalan okfejtést végigvisz annak erősítésére vagy cáfolására, hogy Radics vajon valóban pengette-e a húrokat az adott számokban, de nagyon helyesen arra is felhívja a figyelmet, hogy egy négyszámos EP esetében egyáltalán nem biztos, hogy mind a négy darabot ugyanabban a felállásban rögzítették. Ezenkívül a lemezborítókról is leírja, hogy azok sem perdöntőek, mivel előfordulhatott, hogy azokon nem az aktuális felállás szerepelt.

Radics Béla Sakk-Mattot adott

Kétségkívül Radics Béla csúcszenekara a hatvanas években az 1968-ban megalapított Sakk-Matt volt, ahol olyan zenészekkel játszott együtt, mint Demjén Ferenc, Harmath Albert és Zelényi Zoltán énekesek, Miklóska Lajos basszusgitáros, Hőnig Rezső és Váradi „Vadölő” László dobosok vagy Csuha Lajos ritmusgitáros. Ennek megfelelően a szerző a kötetben ennek szentel a legnagyobb terjedelmet, a háromszáz oldal csaknem harmadát. Nagyon helyesen megjegyzi, hogy ez volt a korszakhatár Radics munkásságában, ekkor került hozzá a legendás bordó Gibson-gitár – ami hosszas lappangás után tavaly került elő és egyben rivaldafénybe, és amiről kicsit részletesebben is ír – és ekkor kezdtek már a beat helyett szépen fokozatosan rockot és rythm and bluest játszani. Mint megtudjuk, az elején még ebben az együttesben is repertoáron volt a Shadows, de ezek a számok lassan, de biztosan átadták a helyüket a Creamnek és Jimi Hendrixnek, nem beszélve arról, hogy saját szerzemények is születtek.

Ebben a fejezetben számos érdekfeszítő és szórakoztató sztori előkerül, még az is, amikor az akkori csehszlovák–magyar határ közelében lévő Bernecebarátiban 1968. augusztus 20-án, éppen a prágai bevonulással egyidőben egy lagziban játszottak igazi rockot keringő ritmusban, de az is, hogy a koncertjeiken rendszeresen szálldostak a sörösüvegek, és az őrjöngő közönség ekkor már egyértelműen Béla miatt járt a Sakk-Matt-bulikra. A könyvből megtudható, hogy az 1968 májusában ORI-vizsgát tett csapat mindenféle intézményi vagy médiatámogatás nélkül is a csúcsra ért, rajongók ezrei előtt játszottak a Budai Ifjúsági Parkban, a Tabánban, de felléptek a legendás Bem rakparton lévő klubban, a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Házban és a zuglói Danuviában is. Ez utóbbi volt a törzshelyük, ahol többek között az Omegával is játszottak, és ahol a forró hangulatú bulikon már Radics Béla foggal is gitározva szórakoztatta a nagyérdeműt.

Radics Béla egy Sakk-Matt koncerten
Fotó: Fortepan/Péterffy István

A kötetben előkerülnek érdekes történetek Radics Béla egyéniségéről is, arról, hogy a Sakk-Mattban töltött korszakában kezdett el inni, ami teljesen deformálta a személyiségét, egy alkalommal pedig Demjén Rózsi két üveg vendégségbe szánt italát is felbontotta, mire az énekes a maradékot kiöntötte a földre. De az is kiderül, hogy Demjén a Sakk-Mattba vitte el először a Fázom című dalt, amit Béla csípőből visszautasított, így a Bergendyben lett belőle gigasláger. Demjén viszont nagyon jól énekelte a Led Zeppelineket, a Good Times, Bad Times kifejezetten jól állt neki. Az angolszász vonulathoz apró adalék, mégis említésre méltó, ahogy a könyvben megjelenik, amikor Nyugatról megérkezett hozzájuk a Laney-erősítő, és a kibontott csomagolás alatt az együttes tagjai a szabadság illatát szimatolták. Az is rávilágít a gitárkirály személyiségére, hogy Cream-jelvényeket osztogatott, mintegy értékelve társai munkáját, a kitűzőkből pedig arany, ezüst és bronz is volt, amiket egyébként bármikor visszavonhatott a jutalmazottaktól. Az együttes 1969 végi feloszlásának okait is taglalja Bálint Csaba, amiből kiderül, hogy Radics már erősebb felállásban, trióban szerette volna folytatni pályafutását, ezért alakította át a csapatot, ami 1970 elejétől már Tűzkerék néven gördült tovább. A könyvből kitűnik, hogy mennyi erőfeszítésbe, gyakorlásba kerül, mire egy tehetséges zenészből „sztár” lesz, és annak az előképe is megjelenik, hogy milyen könnyű elindulni a lejtőn lefelé. Bálint Csaba alapos munkája meghozza az étvágyat, és egyre kíváncsibbak vagyunk, hogyan élte meg az akkori politikai-kulturális rendszeren kívülálló muzsikus a legnagyobb sikereit, és milyen konkrét hatásokra indult el a lejtőn lefelé. Éppen ezért is várjuk nagyon a kötet folytatását.

A gitárkirály temetése (1982)
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás