„A kitörlés nem a kultúra, hanem a pusztító ostobaság terméke”

Mi fontosabbat adhatunk át utódainknak, mint a szabadságvágyat, amely nélkül az egyes ember és a társadalom elkényelmesedik, végül behódol idegen vallásoknak és zavaros, jóemberkedő eszméknek – mondta W.-Nemessuri Zoltán író, publicista, a Végvidék című történelmi regénysorozat szerzője. Az íróval öröklött és szerzett érdemekről, a Gyulaffyk hősiességéről, védendő végvárainkról és a kallódó, pusztuló művészeti örökségek lehetséges megmentéséről beszélgettünk.

W.Nemessuri Zoltán 20201116 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté Forrás: Magyar Nemzet

– Ön a történelmi Wodianer család leszármazottja. Melyik ágból származik?

– Egyik elődöm a szabadságharc mérnökkari őrnagya volt, majd hatesztendős kufsteini várfogságra ítélték. Mások sokkal rosszabbul jártak. Tágabb famíliám tagjai közt tudhatom Wodianer Mórt, Széchenyi barátját, Sina Simonnal együtt, akiknek sikerült meggyőzniük Metternich kancellárt, hogy a kontinens első lánchídja ne Bécsben, hanem Pest-Budán épüljön meg. Ezt ők érték el, nem az utódok.

– Ilyen múlttal miért nem reformkori családtörténetet írt végvári történelmi regény helyett?

– Számomra a családtörténet szűkös horizontú. Tanulságai a leszármazottak okulását, esetenként hiúságukat szolgálják, de azt kevesellem.

Orvos apám szerette mondogatni: örökölt érdemek nincsenek. Csakis szerzettek vannak.

Anyám kunsági parasztlányból lett kiváló pedagógussá. Rám mindmáig ő hatott és hat a legjobban, sok évvel a halála után is.

Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet

– A csobánci várból beláthatjuk a Káli-medencét és környékét. Ha a turisták az ottani táblán el is olvassák, hogy Gyulaffy László volt a várkapitány – és a várat sosem foglalta el a török – mégsem kötik semmilyen jelesebb történelmi eseményhez. Miért pont a Gyulaffyakat választotta a Végvidék-trilógia főszereplőinek?

– A normann eredetű rátóti Gyulaffy család – apa és fia – méltatlanul elfeledett hősök.

Kivételes bátorsággal – és eredményesen – harcoltak a Balaton-felvidéken, Erdélyben, Habsburg Miksa, János Zsigmond, majd Báthory István és Bocskai István, végső soron a magyar önállóság szolgálatában.

Előbb a török, majd a császáriak ellen. A korszak szépirodalmunk fehér foltja, nem úgy, mint Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája, melynek Bethlen Gábor fejedelem, az ember, a hadvezér és jeles politikus már-már személyes ismeretségét köszönhetjük. Ötvennégy évet átfogó munkámat az is ösztönözte, hogy a tudós piarista tanár, Takáts Sándor a legmagyarabb századnak nevezte. Az első kötet gondozója, Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője írta: „a végvidék áldozatvállalása nélkül ma nem beszélhetnénk magyarul”. Így van.

– Pedig azt mondják, akkor nem volt nemzeti érzés, csak érdek.

– Nemzeti érzés hogyne lett volna. Elődeink ezért harcoltak nemzeti uralkodókért, vagy legalább választottakért, ami a magyar alkotmány szerves része volt.

– Minden történelmi regénynek van egy szimbolikus mondanivalója is. Tavasszal Döbrentei Kornél ajánlotta nekünk az ön trilógiáját; azt írta, hogy „mindnyájunknak van egy megvédendő végvára”.

– Végváraink mindenekelőtt a magyar kultúra, az önállóságunk és a családjaink, határainkon innen és túl, egyetemlegesen. A cselekvési döntés, vagyis függetlenségünk évezredes érzelmi kategória, amelyet nem írhat felül senki és semmi.

Mi fontosabbat adhatunk át utódainknak, mint a szabadságvágyat, mely nélkül az egyes ember és a társadalom elkényelmesedik, végül behódol idegen vallásoknak és zavaros, jóemberkedő eszméknek?

– Ha már végvárak: a mai Európában egyre inkább Magyarország és Lengyelország számít páriának. Brüsszelben jogállamisági feltételeket találtak ki – melynek részei az LMBTQ-jogok. Nem először kerülünk két tűz közé. Más alakban, de ismétlődik a történelem?

– A zsarolás nem ismer határokat. Ürügy mindig volt, van és lesz.

– Csakhogy ezt a fajta rombolást a kultúrán keresztül is végzik.

– A zsákutcás művészeti divatok, a posztmodern dekonstrukció, a személyiségfejlődés és a történet hiánya, vagyis a mondanivaló és az ábrázolás nélküliség meg a szándékolt alpáriság feltűnéskeltésre és megbotránkoztatásra alkalmas, semmi egyébre.

– A divatokkal szemben mit tart értékesnek?

– Miguel de Cervantest, Mihail Bulgakovot, Ady Endrét, Márai Sándort, kortársunkat, Szilágyi Istvánt és másokat évszázadok múlva is olvasni fogják. Hallgatják J. S. Bachot, Vivaldit, Erkelt, Bartókot, Kodályt, megcsodálják Leonardót, Michelangelót, Mednyászkyt, Paál Lászlót, Lakner Lászlót, Csernus Tibort, Huszárik Zoltánt, Sára Sándort, Latinovits Zoltánt, Makovecz Imrét és napjaink jeles alkotóit, azokat, akik az európai kultúrát azzá tették, amivé. De mindenekelőtt saját nemzetüket gazdagították, bárhová vezérelte őket a sors.

– Ezt a panteont sokan ma vitatnák, mondván túl sok fehér, keresztény és heteroszexuális férfi van benne. Nyugaton már ezzel próbálnak lejáratni korábbi nagyságokat. Ön szerint meddig mehetnek el az ilyesfajta kulturális zsarolásokkal?

– Hol ez, hol az a zsarolás tárgya. Ilyen a német nyelvtudás kötelezővé tétele II. József császár idején, ami megvalósíthatatlan és ésszerűtlen volt, később a közteherviselés elutasítása, a vámrendelet és sok más. Mikor mi állt a birodalom, azaz a Nyugat érdekében. Hitler is közönséges zsarolással vonta be országunkat a második világháborúba.

– Visszatérve a Végvidékre: történelmi témáról ha olvasunk, akaratlanul is a jelen eseményeket próbáljuk értelmezni vele. Az ön trilógiája mit mond a magyar történelemről, politikáról, akár az európai történelemről, ha ilyen szemmel olvassuk?

– Úgy vélem, a korábbi Kelet–Nyugat-törésvonal ma is létező valóság.

Csak épp nem fegyveres, hanem gazdasági, ideológiai és kulturális nyomásgyakorlás tapasztalható.

Magyarország történelme az európai viszonyoktól elválaszthatatlan. Ezt próbáltam Végvidék-trilógiámban megjeleníteni, nem utolsó sorban a históriás tanulságok levonása végett. A Gyulaffyak, Thury György, Tahy Ferenc, Nádasdy Tamás nádor és fia, az „erős fekete bég”, Batthyány Boldizsár, Pálffy Miklós, Balassi Bálint, kisnemesek, jobbágyokból lett végváriak, deákok, papok, prédikátorok, mesteremberek, férfiak és asszonyok a harcot sose adták föl. A XVI. századi magyar és székely katonai talentum, a hitújítás, a költészet, a korszak irodalmi értékű levelezése, Forgách Ferenc püspök, erdélyi kancellár emlékirata, Istvánffy Miklós, Rimay János és mások munkái nem csupán maradandók, hanem ma is megszívlelendők.

– A felsoroltak közül sokak tetteit, alkotásait kifogásolnák. Nyugaton egyre divatosabb a „cancel culture”, ami azt jelenti, hogy kiretusálnak a múltból olyan dolgokat, amelyek ma már nem számítanak polkorrektnek, vagy elhallgattatnak bizonyos témákat. De a dezinformáció közé tartozik a Szulejmán című török sorozat is, amely ármánykodó, sötét alakokként ábrázolja a magyarokat.

– A „cancel culture”, azaz a kitörlés nem a kultúra, hanem a pusztító ostobaság terméke. Silány és megtévesztő, bárhol, bárkik erőszakolják. A múltat nem lehet megváltoztatni. Sem szobordöntögetéssel, sem évszázados események politikai célzatú átértelmezésével.

Ami a Szulejmán tévésorozatot illeti, valóságos szegénységi bizonyítvány, hogy a brazil szappanoperáknál is gyöngébb produkció nálunk egyáltalán képernyőre kerülhetett. Noha történelmi tudásunk, tapasztalataink és küzdelmeink jóval többet és mást tennének lehetővé. Ami nem csak pénzkérdés, akarat kérdése is. A Szulejmán az újtörök birodalmi ambíciók eszköze, mint ilyen érthető, egyben megmosolyogtató.

– Viszont ha folyamatosan mások történelmét látjuk a képernyőn – vikingek, angolok, németek, taljánok és a többi történelmi sorozat – nem hat károsan a pszichénkre, önképünkre?

– A vikingek, a britek vagy az amerikai vadnyugat piacképes és szórakoztató. Akár tartalmas is lehet. De csak azok önképét pusztítja, akik tartása egyébként is gyönge lábakon áll.

– Nemrég jelent meg az Özvegyek és sorstalan hagyatékuk című cikke, amelyben a közeli kortárs képzőművészek kallódó örökségéről írt, arról, hogy mit kellene tenni az életművek, házak megmentéséért. Miért foglalkoztatja ez a kérdés?

– Említett cikkemet azért írtam, mert a félmúlt és a jelen magyar képzőművészete, illetve a hagyaték és ami azzá válik, kevés kivétellel gazdátlan.

Festők, szobrászok, grafikusok, textilesek, tárgyformálók özvegyei és utódai az alkotásokkal nem tudnak mit kezdeni a lakások és műtermek szűkössége nyomán. Kénytelenek elkótyavetyélni vagy padlásokon, pincékben tárolni, netán felajánlani egy művelődési háznak.

Nem tudjuk, milyen értékek porosodnak a falhoz támasztva vagy szekrények tetején.

– Mi lenne a megoldás?

– Figyelmem az ordító jelenségre három képzőművész hívta föl: Prutkay Péter, Stefanovits Péter és Szurcsik József. A hiátust egy rádióinterjúban szóvá tette Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke is. Javaslatainak lényege:

állami támogatással megyénként készüljön egy regiszter, a helyi múzeumok és művészettörténészek bevonásával.

A lista két-három évente frissíthető. Kell egy légkondicionált raktár, akár új épület felhúzásával vagy egy régi felújításával. Szurcsik József szerint átmenet lenne a gyűjtemény és a műterem között. Azt mondja, az utolsó utáni órában vagyunk. A megőrzendő értékekhez képest a költség szinte elhanyagolható, ugyanakkor jócskán megkönnyítené a jövő művészettörténészei kutatását és az alkotások eljuttatását a nagyközönséghez.

– Tehát lényegében azt mondja, hogy vannak nagyságaink, akiket egyáltalán nem ismerünk.

– Vizuális kultúránk ne érjen véget Munkácsy Mihállyal, Aba Novák Vilmossal, Barcsay Jenővel és az ifjabb vagy idősödő kortárs kiválóságokkal. Tisztelet a kivételnek, de ne kufárlelkű sznobok és divatos galériák döntsék el, mi érték, mi nem az. Merthogy jócskán vannak hozzáértő, náluk felelősségteljesebb és elhivatottabb szakemberek.