Nullától a fajsúlyos produkciókig a táncsétányon

A különleges körülményeknek megfelelően, cseppet sem szokványos módon nemrég ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes. Eredettörténetről, „kiöregedő” táncosokról és bimbózó utánpótlás-nevelésről beszélgettünk az intézményt a kezdetektől irányító Deák Gyulával.

Deák Gyula Fotó: Albert Levente

– A Háromszék Táncegyüttes irányítója a kezdetektől fogva. Ki kit talált meg: a néptánc, a népi kultúra Deák Gyulát, vagy fordítva?

– Semmiféle kapcsolatom nem volt a néptáncos világgal, a falujárással, mielőtt kolozsvári egyetemista nem lettem. Marosvásárhelyen nőttem fel, és bár kézdivásárhelyi nagyszülőkkel is rendelkeztem, közvetlen falusi tapasztalatokra nem nagyon tehettem szert, hiszen Kézdi igen hamar polgárosult. Panek Kati révén ismertem meg Kallós Zoli bácsit – annak is negyven éve már –, aki mellett közös utazásaink során roppant fontos iskolát jártam ki. Olyan világgal, olyan tárgyakkal találkoztam, olyan emberekkel beszélgethettem, akikkel másképp talán soha nem nyílt volna lehetőségem.

– Ezzel a tapasztalattal szolgálja immár harminc éve a Háromszék Táncegyüttest, amelynek alapításától kezdődően ön az igazgatója. Ki kit nem engedett?

– Erre nincs válaszom, legfeljebb annyi, hogy így alakult. A Háromszék Táncegyüttes eredeténél Könczei Árpád állt, én nem voltam benne az előkészítésben, akkoriban, 1990 elején Kézdivásárhelyen éltem, a csavargyár együttesét vezettem. Megszületett viszont az ötlet, hogy Könczei legyen a művészeti vezető, az adminisztrációt pedig vigyem én. Nulláról indultunk, semmink sem volt, a korábban működő Vadrózsák együttestől csak az alkalmazottakat örököltük, ám két hónapon belül mindenkire versenyvizsga várt. Ezek után mindössze három ember maradt a vadrózsás gárdából: Moldován István prímás-zenekarvezető, Soós Árpád brácsás és Gáspár Álmos nagybőgős. Akkora volt a különbség a két táncvilág – a mojszejevi és az autentikus – között, hogy nem lehetett volna összesimítani őket. Gyakorlatilag szabad kezet kaptam, és ez azóta sem változott.

Deák Gyula a Háromszék Táncegyüttes vezetője
Fotó: Albert Levente

– A romániai rendszerváltás után gyakorlatilag kiürültek a régi együttesek, elsősorban a zenészpult, aki tehette, Magyarországon kereste az érvényesülést. Honnan szereztek zenészeket?

– A zenekar valóban alapjaiban meghatároz egy együttest. Miután a prímás, Papp István Gázsa napokkal a bukaresti események után Budapestre telepedett, Moldován István, Soós Árpád és Gáspár Álmos alkotta a magot, amellyel útnak indultunk, de ez a felállás is hamarosan a múlté lett. Sikerült 2000-ben szerződtetnünk az abban az évben Nagyváradon végző diákokból álló Palló zenekart. A Háromszék igazából azt követően teljesedett ki, hogy a pallós Molnár Szabolcs irányításával összeállt a Heveder, amely ma a Kárpát-medence egyik legjobb zenekara. De az sem volt könnyű pillanat, amikor 1995-ben Könczei Árpád is Budapestre távozott, valamennyi addigi előadásunkat ő állította színpadra. Az így támadt szakadékot vendégkoreográfusok meghívásával hidaltuk át, de Könczei is visszajárt, azután rendezte például az Ábel című előadást. Kétezerben pedig létrejött a Tamási Áron Színházzal első közös produkciónk, Federico García Lorca Vérnászának Bocsárdi László által rendezett változata, ami mérföldkövet jelentett az együttes életében.

– Milyen értelemben?

– A társulat előtte nem dolgozott színházi körülmények között. Bár a tánckoreográfiák sem voltak egyszerűek, mindenekelőtt a színpadi jelenlét, az állandó összpontosítás kényszere volt új, azóta is ható érvényességgel is növelte a csapat koncentrációs készségét. És megerősítette a hitünket, hogy a jövőben gyakrabban kell a színház irányába fordulni, a színpadi erőnlétet pedig ezekkel a színes „tréningekkel” lehet igazán erősíteni. Mi voltunk az első erdélyi csapat, amely elindult ezen az úton.

– A Vérnász után nehéz volt „visszatalálni” a klasszikus folklórműsorokhoz?

– Nem, a táncszínházi történeteink is mindig néptáncalapra épültek, az autentikus néptáncot ugyanis soha nem akartuk elhagyni. Fajsúlyos produkcióként tekintünk Furik Rita első szentgyörgyi munkájára, a Böjttől böjtig című, 2010-ben rendezett előadásra is. Rita nagyon mély nyomott az együttes életében, többször dolgoztunk együtt, rendszeresen ő tervezi a jelmezeinket. Közreműködése garancia az autentikus viselet és a stilizált jelmezek összehangolására. Az eredeti népi viselet ugyanis nem mindig készült úgy és olyan anyagokból, hogy az a profi színpadi táncos produkcióját segítse. Plusz az átöltözések, hiszen a ruhának ilyen módon is szolgálnia kell a művészt. És az sem mindegy, hogyan hordják a viseletet, mindebben Furik Rita kitűnő, jelmezei gyönyörű összhangban működnek.

– Ha a tízéves évforduló ilyen meghatározó jelentőségű eseményhez köthető, mit hozott a huszadik év?

– A tízéves évforduló tájékán még csak álmodoztunk arról, hogy saját székházunk legyen, tíz évvel később már derengett valami kis fény az alagút végén, a harmincadik születésnapot pedig már saját otthonban ünnepelhettük. Művészi szempontból a második tízéves ciklusban elkezdtünk gyerekműsorokhoz nyúlni, Novák Ferenc „Tata” irányításával a Lúdas Matyit vittük színpadra, majd ugyancsak vele a széki Rómeó és Júlia története, a Forrószegiek című előadás jelentett fontos momentumot. A harmincadik évfordulót a Táncsétány című produkcióval készültünk megünnepelni, amelyet aztán az ismert okokból a tervezettnél jóval szűkebb körben mutattunk be. A merítéshez a teljes Kárpát-medencét használtuk, tiszta, eredeti folklórból táplálkoztunk. Ez a jövő járható útja, olyan előadásokat kell létrehozni, amelyekkel a fiatal nemzedékek is azonosulni tudnak.

Részlet a Háromszék Táncegyüttes Rézhúron című előadásából
Fotó: Kátai Jocó

– Vannak kedvenc rendezőik, munkatársaik? Kiket és milyen alapon hívnak meg egy-egy előadás megalkotására?

– Novák „Tata” mindenképpen a kedvencek közé tartozik, de egyre többen vannak, akik a Háromszék csapatával szeretnék megvalósítani elképzeléseiket. Saját egykori rendezőinket, Orza Calint, Könczei Árpádot is szívesen látjuk, de bizony előfordult, hogy Könczeinek is sorba kellett állnia az előadástervével.

– Ha egy zenekar beláthatatlan ideig is képes magas szintű teljesítményre, a táncosok jóval gyorsabban „elhasználódnak”. Hogyan igyekeztek pótolni ezt a természetesnek is tekinthető fogyást?

– A tánckarban tapasztalható fluktuációt mindenekelőtt egzisztenciális okok váltották ki, hiszen hosszú időn át szégyenletesen alacsony béreket voltunk képesek fizetni, és ez többször is kritikus pillanatokhoz vezetett. Szerencsére az utóbbi két-három évben ez a kérdés is rendeződni látszik, magyarországi pályázati alapokból pedig már fellépési díjat is tudunk fizetni. Mindez stabilizálta a csapatot, és bár ma is akadnak eltávozók, már nem Angliába mennek mindenféle munkára a megélhetés érdekében, hanem a szakmában folytatják. Többen mentek továbbtanulni is Budapestre a táncművészeti főiskolára, aztán ottragadtak. Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, korábban a Budapest Táncegyüttes vezetője többjüket is elcsábította, míg el nem mondtam neki, hogy nem tartjuk korrektnek az itt nevelt táncosok elszipkázását. Sokan közülük kitűnő szakemberekké nőtték ki magukat, a magyar néptáncművészet meghatározó alakjai.

– Mitől vált ilyen kitűnő iskolává a Háromszék Táncegyüttes?

– Nálunk nemcsak táncolni tanulnak meg, hanem igazi előadóművésszé válnak a táncosok, ehhez fontos iskola a Tamási Áron Színházzal közös produkciók sorozata. Ugyanakkor amellett, hogy remekül táncolnak, szívből csinálják, és ez látszik is a színpadon. Élik, amit előadnak. Bár a technikai képzettségük is nagyon magas, azért nem éri el az egyetemi végzettséggel rendelkezőkét, ezzel a szívvel-lélek előadásmóddal mégis sok esetben kapósabbak, mint a képzettebb kollégáik. A kolozsvári Sapientia Egyetem keretén belül kezdődött hivatásos táncosképzéstől azt reméljük, hogy a magyarországi táncosokéhoz mért technikai tudást is képes lesz nyújtani a hallgatóknak.

– Hogyan gondoskodnak a „kiöregedő” táncosokról?

– Arra még nem volt példa nálunk, hogy a férfiak közül bárki kiöregedett volna, előtte mindenki váltott. A nőket viszont nyugdíjba vonulásukig, azaz negyvennyolc éves korukig foglalkoztatjuk, miközben természetesen nem várjuk el tőlük, hogy úgy ugráljanak, mint a fiatalok. A színpadon viszont profi módon hozzák, amire nekünk szükségünk van. Ma kilenc, igen magas színvonalon teljesíteni képes táncospárral dolgozunk.

– Harminc év alatt melyik produkciójuk érte meg a legtöbb előadást?

– Talán az Erdélyország az én hazám című. Egy eredetileg iskolásoknak készült, hangszereket és viseleteket bemutató, magyarázatokkal telített előadás nőtte ki magát felnőttelőadássá. Remek folklórműsor volt kiváló anyagokkal, kitűnő táncosokkal, mindenhol nagy sikert arattunk vele. De a jelenlegi előadásainkat is nagyon szeretem, már-már a meghatódásig büszke vagyok erre a csapatra. És egyre többen, hiszen a víruskörülmények között előtérbe kerülő online-előadásaink révén Ausztráliától Brazíliáig rengetegen felfedeztek bennünket.

A Háromszék Táncegyüttes Táncsétány című előadásából egy rövid előzetest itt megtekinthetnek.