A vasárnapi ebédnek temérdek illata volt

Mikor másfél éves volt a tárcaíró, nem a babaétel után áhítozott, hanem a halászlében lévő hal után.

Tiszaörvény, 2017. április 7. Tiszai halászlé kis bográcsban felszolgálva a halászlé hungarikummá nyilvánítása alkalmából szervezett rendezvényen a Tiszafüredhez tartozó Tiszaörvényen 2017. április 7-én. A Hungarikum Bizottság március 21-én a hungarikumok sorába emelte az Egri Bikavért, a Kodály-módszert, a magyar pásztor- és vadászkutyafajtákat, valamint a tiszai halászlét. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

A tárcaíró mindig is szeretett étterembe járni, ma is a nyári szabadság kiemelt pillanatai közé tartozik az étterembe járás. Mikor másfél éves volt a tárcaíró, és a szülei a halászcsárdába jártak, nem a babaétel után áhítozott, hanem a halászlében lévő hal után. – Adjál, adjál! – mondta az alig másfél éves tárcaíró, és kapott is a halászlében lévő halból, persze úgy, hogy háromszor is megnézték a szülei, kivettek-e minden szálkát abból a picinke halfalatból, amit az alig másfél éves tárcaíró aztán nagy örömmel majszolgatott. Persze erre nem emlékszik a tárcaíró, mármint arra, hogyan volt ez pontosan a halászcsárdában, de a szülei évtizedekig emlegették a történetet. Arra viszont egészen pontosan emlékszik, hogy minden alkalommal, amikor étteremben evett a család, nagyon boldog és felszabadult volt mindenki. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem imádta a fiatal tárcaíró a vasárnapi ebédeket a nagyszüleinél, azok is a legboldogabb pillanatai voltak az akkor még nem túl hosszú életének.

Húsleves, rántott hús hagymás krumplival, uborkasaláta és a végén sütemény. Legtöbbször ez volt a menü a nagymamánál vasárnap, és soha nem lehetett megunni. Ha igazán ünnepi hangulatba szeretne kerülni a tárcaíró, akkor ma is egy ilyen menüsorra vágyik, persze ezt nem étteremben szereti megenni, hanem otthon. A mai napig senki nem tud olyan hagymás krumplit csinálni, mint a tárcaíró nagymamája. És húslevest sem. Az a húsleves ugyanis hosszú órákig főtt, nem volt benne soha ételízesítő, mégis aranysárga színben pompázott. A fiatal tárcaíró szerette nézni a nagy porcelántálban az aranysárga húslevest, de az igazi rejtély mindig tetején úszó óriási karikák átlátszó tükre volt. A mai napig, ha a tárcaíró felidézi a nagymamájának vasárnapi ebédjét, minden egyes fogás ízét érzi a szájában, minden egyes étel illatát fel tudja idézni. Még az uborkasalátáét is, ami mindig apró fokhagymadarabokkal volt ízesítve.

A vasárnapi ebédnek egyébként temérdek illata volt. Már akkor finom illatok szálltak szerteszéjjel, amikor még csak fortyogott a fazékban az étel. A fiatal tárcaíró megfigyelte, hogy más illata van a húslevesnek, amikor még csak fő, mint amikor már az asztalon gőzölög. Ma már nem eszi olyan forrón a tárcaíró az ételeket, pedig a nagymamájától azt tanulta, hogy a húslevest tűzforrón kell elkezdeni enni. Fújdogálva. A legjobban azt a mozdulatot szerette a fiatal tárcaíró, ahogy a nagyapja a bicskájával kikaparta a szárított pirospaprika erejét. Soha nem értette a fiatal tárcaíró, miért kell kapirgálni azt a paprikát, de belenyugodott abba, hogy az ereje miatt. Ez amolyan ­férfias dolog volt, a családban lévő nők nem kapirgálták a paprikát, és nem szórták tele a levest paprikamaggal. A vasárnapi ebéd, ahogy az étterembe járás, a mai napig a legboldogabb családi ünnep. Csak annyi változott, hogy nem a „Jó ebédhez szól a nóta” hallható halkan a rádióból, hanem valami komolyzene. Bár a tárcaíró néha a rádiót kapcsolja be, a nótát, mert valamiért úgy érzi, hogy így az igazi.