Aki lehozta a Holdat a Földre

„Az én filmemben minden megtörténik. Benne lesz minden. Még egy matróz is, aki mellékesen sztepptáncos” – mondja a Marcello Mastroianni által alakított Guido Anselmi filmrendező a 8 és fél című 1963-as alkotásban, amely a száz éve született Federico Fellini brutálisan őszinte vallomása a művészetről és a saját életéről, valamint az európai értelmiség lélekpusztító erkölcsi válságáról.

2020. 01. 20. 13:54
null
Giulietta Masina élete végéig kitartott a férje mellett Fotó: Wikimedia Commons
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A filmművészetben kevésszer van olyan csillagállás, hogy két korszakalkotó, zseniális képességekkel megáldott, ráadásul a közönség által is tisztelt és szeretett filmrendező építi párhuzamosan az életművét. Fellini lelki társa – akivel több alkalommal is együtt akartak filmet forgatni, de egyetlenegyszer sem sikerült – Ingmar Bergman volt, aki 1963-ban szintén élete legjelentősebb filmjét, az Úrvacsorát készíti el. Mindketten arról beszélnek abban az évben, hogy nagy baj van az európai értelmiséggel. Mindketten morális válságot emlegetnek a filmjükben. Érdekes, hogy mind Bergman lelkipásztora, mind Fellini filmrendezője szabad akar lenni, bár egyikőjük sem tudja igazán megfogalmazni, mit is ért szabadságon. Mindkét film középpontjában a párkapcsolati konfliktus áll. Egyik film értelmiségi férfi főszereplője sem tud szeretni, mindkét filmben a nő, aki figyelmével jutalmazza, szerelmével óvja a férfit, szenved ettől a szeretet nélküli, áldatlan állapottól.

Fellininél a filmtörténet egyik legszebb színésznője, Claudia Cardinale mondja ki a 8 és félben, mi a baj. Egészen pontosan egymás után háromszor mondja el, hogy nem tudja ez a férfi, mit jelent szeretni. Amikor Cardinale csukott szemmel ismétli meg, egy pillanatra elkomorodik az arca. Ahogy Gelsomináé is komorrá válik az Országúton című filmben, amikor Zampano megöli a Bolondot. És nemcsak a gyilkosság miatt uralkodik el rajta a mélabú, ami őrületté alakul át, hanem azért is, mert akkor döbben rá, hogy Zampano nem tud szeretni.

Fellininek a világsikert az 1954-es Országúton hozta el, Oscar-díjat is kapott érte, ám a filmkritikusok egy része azért kritizálta, mert – ahogy fogalmaztak – Fellini ezzel a filmmel elárulta a neorealizmust. Az tény persze, hogy neorealista filmrendezők voltak Fellini mesterei, de az meg a nézők szerencséje, hogy Fellini nagyon hamar túllépett a neorealizmus didaktikus, ma úgy mondanánk, hogy szájbarágós történetein. Az pedig már kifejezetten fájdalmas volt az őt árulással vádoló baloldali filmkritikusoknak, hogy az Országúton ráadásul megváltástörténetként is értelmezhető.

Giulietta Masina élete végéig kitartott a férje mellett
Fotó: Wikimedia Commons

Amikor 1993 márciusában Fellini átvette az életművéért járó Oscar-díjat, beszédében a Gelsominát is alakító feleségéhez, Giulietta Masinához szólt: „Köszönöm, drága Giulietta, és kérlek, hagyd abba a sírást.” Bár Fellini fejét egy harcos feminista, A kasztrált nő című könyv szerzője, Germaine Greer elcsavarta titkos kalandok erejéig, a megcsalt és hagyományos értékekben gondolkodó feleség élete végéig kitartott a filmrendező mellett. Azt pedig, hogy a hűtlenkedéssel mennyi szenvedést lehet okozni, pontosan tudta Fellini, mert benne van a 8 és fél című alkotásában, és érdekes módon az is benne van ebben a filmben, hogy az értelmiség totális értékválsága a fő oka annak, hogy senki nem tud örülni annak, amije van, senki nem tudja megbecsülni a boldogságát, mindenki csak téblábol értetlenül a légüres térben.

Fellini arra mutat rá filmjeiben, hogy egy nemzedék kereste a szabadság szellemét, ehelyett a szabadosságét találta meg. Jó példa erre a Fellini – Casanova című alkotás, amely megint csak egy furcsa nemzedéki önvallomás. A filmbéli Casanova problémája ugyanis az, hogy mindenki csak a hódításairól beszél, de senki nem foglalkozik az intelligenciájával, fontos gondolataival, érdekes meglátásaival. Ám ami igazán érdekes ebben a műben, az megint csak a szeretet nélküli élet poklának ábrázolása. Casanova ugyanis idős korára egy életnagyságú női bábbal éldegél „házastársi” kapcsolatban. Együtt ebédelnek, táncolnak, alszanak. A 60-as évek minden ellen lázadó, ám egyre közönyösebbé és egyre magányosabbá váló liberális értelmiségének kegyetlen kritikáját adja ezzel a filmjével Fellini 1976-ban.

A rendező igazi búcsúüzenettel is szolgált az utódoknak. Utolsó filmjében, A hold hangjában bemutatja, milyen az, amikor a média próbálja irányítani az emberek életét, amikor mindenki elhiszi az álhíreket (ma fake newsnak hívjuk). Ebben a filmben konkrétan mindenki annak az álhírnek hódol, hogy lehozták a Holdat a Földre. Harminc évvel a film elkészülte után Fellini félelmetes jóslata hétköznapi tapasztalatunkká vált, közösségi médiának hívják a platformot, ahol hasonló ostobaságok percenkénti olvasása nélkül sokan úgy érzik, hogy nem is élnek. Ugyanebben az alkotásában egy jó hírt is mondott a férfiaknak és a nőknek a mester: Hamupipőke cipője minden lányra ráillik, vagyis meg lehet nyugodni végre, nincsen ideális nő, leginkább a férfitól függ, hogy egy nő zsörtölődő boszorkánnyá vagy csodálatos tündérré változik. Fellini se túl hamar jött erre rá, de még éppen időben ahhoz, hogy ne magányosan haljon meg, mint Casanova a filmjében. Egyébként Federico Fellini az életműdíj átvétele után fél évvel halt meg, felesége, Giulietta Masina pedig csak öt hónapot bírt még élni az ő Federicója nélkül. Masina 99 éves lenne februárban, Fellini pedig éppen ma lenne százesztendős.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.