Apa széke – igazán hálás közönség volt

A szabadtéri játszóhelyek közül elsőként nyitotta meg a kapuit a Szarvasi Vízi Színház.

A tárcaíró sokat mesélt a Szarvasi Vízi Színházról a lányainak, friss volt az élmény, a koronavírus-járvány csillapodtával a szabadtéri játszóhelyek közül az országban ugyanis elsőként nyitotta meg a kapuit a közönség előtt egy parádés gálaműsorral. A legidősebb lányát, aki már iskolába jár, meg is ihlette a vízre épült színház képe, és azonnal egy színdarab kitalálásába és megrendezésébe kezdett. A tárcaíró ezen igencsak meglepődött, mert már korábban is adtak elő neki kitalált színdarabot a lányai, báboztak is történetet, de általában improvizáltak, nem rendezték meg előre. Az előkészületeket nem láthatta a tárcaíró, titokban zajlottak, még a „főpróbán” se vehetett részt. Éppen ezért az igazi ámulat az előadáson érte. Megjelentek ugyanis a díszletek. Az előadás szerves része lett a játék tányér, a játék kanál és még temérdek eszköz. Sőt még a kerti játék mosogató is, amelynek csapjából egy kicsi szivattyú és egy elem révén valóban folyik a víz, amelyet az alatta lévő tálcába lehet tölteni. Mármint páros napokon, mert páratlanokon nem folyik. És ez egy páratlan nap volt ezek szerint, mert víz nem folyt, de ez egy csöppet sem zavarta a lányokat: úgy tettek, mintha folyna. Sok apró tevékenység volt ebben a színdarabban, mindent alaposan kidolgoztak, eljátszottak, türelmesen, szépen. A tárcaíró nagyon büszke volt a lányaira, hogy ilyen remek színdarabbal örvendeztetik meg, amelynek ráadásul még története is van, mert történet nélkül nem színház a színház.

Fotó: MTI / Rosta Tibor

Nézte hát a tárcaíró a színdarabot, amelyet a lányai adtak elő, nézte rendíthetetlen nyugalommal, ám azt vette észre, hogy a lányok nem tudják befejezni. Újabb és újabb napok kezdődtek, mindig kakaskukorékolással, eljött az este is, temérdek dolog történt, ám a színdarabnak nem lett vége. A tárcaíró eleinte nem mert szólni, hogy nagyon hosszú ez így, kezd sötétedni, jönnek a szúnyogok is, és egyre jobban úrrá lett rajta az elkeseredés. Mert a tárcaíró félt, hogy elveszi a kedvüket a színházas játéktól, viszont az sem lehet, hogy egy előadásnak soha ne legyen vége. Nagy levegőt vett hát, és a megfelelő pillanatban megszólalt. – Drágáim, egy kicsit hosszú ez a színdarab – mondta kedves hangon a tárcaíró. – Jó – reagált a tárcaíró nagyobbik lánya, aki a színdarab rendezője is volt egyben – a következő nap után jön a szünet. – Lesz még egy felvonás? – kérdezte bátortalanul a tárcaíró.

– Lesz – válaszolták szinte egyszerre a lányok ellentmondást nem tűrő hangon. A tárcaíró a szünetben felvette hát a pulóverét, felkapcsolta a teraszon a lámpát, ivott egy kávét, majd beült a második felvonásra is. Ameddig nem kezdődött, elképzelte, hogy ennek a színdarabnak soha nem lesz vége. Megnézi szépen, ahogy felnőnek a lányai, megszületnek az unokái, a lányai pedig mellé ülnek majd a nézőtéren, és az unokák folytatják a mókát a színpadon. Aztán a tárcaíró egyszer csak nem ül már tovább ebben a színházban. A székére pedig egy tábla kerül majd: Apa széke. Hálás közönség volt.