Az írónak ördöge van, történeteinek pedig súlya

Kő Pál tanítványa, szobrászművész, több köztéri szobor alkotója, emellett kőrestaurátor, leginkább templomi szobrokat ment meg az enyészettől.

Fülöp Zsigmond Ferenc
2019. 12. 01. 7:45
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Varga Zoltán Zsolt nevével elsősorban a képzőművészetben találkozhatunk. Kő Pál tanítványa, szobrászművész, több köztéri szobor alkotója, emellett kőrestaurátor, leginkább templomi szobrokat ment meg az enyészettől. Konszolidált stílusa, a szakralitáshoz való vonzalma alapján nem is sejtenénk prózaírói ördöngösségét. Pedig ördöge van!

1962-ben született, és már közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez, amikor megírta első elbeszélését. Debütkötete megjelenésekor pedig már ötven is elmúlt (Önkéntes száműzetés, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013). Második prózakötete – az Euridiké halott – az idén jelent meg, ugyanannál a kiadónál, és nem tehetem meg, hogy ne hívjam föl a nyájas olvasó figyelmét – ha esetleg magától nem kapcsolt –, milyen bájosan fekete poén, hogy egy ­Euridiké halott címet viselő könyv az Orpheusz nevet viselő kiadónál lát napvilágot.

Az Önkéntes száműzetés korunk legégetőbb problémáját, az elmagányosodást feszegeti. Realista és mélyen emberi, spontán és szókimondó. Az új prózakötet is ezt a vonalat viszi tovább. Varga Zoltán Zsolt írásai annyira személyesek, mintha mind önéletrajzi ihletésűek lennének, és olyannyira életszagúak és átéltek, mintha semmi fikció nem lenne bennük. Persze túl ­sokrétűek ahhoz, hogy egy személlyel történjenek meg, de a lényeg a hitelesség. No meg az, ahogyan a szerző leírja a történeteket. Lebilincselő stílusa van, sokkol, megdöbbent, és amikor azt hinnénk, hogy ezt már nem lehet fokozni, csak azért is tovább fokozza. Nagyszerű ez, és az is nagyszerű, hogy mindebben nincs semmi erőlködés, modorosság, Varga Zoltán Zsolt az írói allűrök egyetlen csapdájába sem sétál bele, a verejték egyetlen szagfoszlánya nem érződik az írásain.

Álljon itt egy idézet, bizonyítandó, miként lehet egy közönséges témáról – az éhségről – egyszerűen, mégis erővel írni: „Két napja már, hogy üres, én mégis kilopódzok éjjel. Megszokásból. Belépek a kamra hűvösébe, itt a kő is hidegebb. Meztelen talpammal érzem a megbillent mettlachi lap élét, sarkát. A hold neonfénnyel süt be az aprócska ablakon, csak egy darabon dereng fel az üresen tátongó polc. A dróttal rögzített gereblyenyelet átvérezte a pirospaprika, őrzi a valamikori kolbászok szagát. Ettől még fájóbb az éhség, hegyes körmével felkaristolja a gyomrom. A hálóingem csücskével törölgetem a zsírosbödön alját, majd szopogatom. Éppen hogy csak érzem a zsír ízét. Négykézlábra ereszkedem, úgy tapogatom végig a mettlachit. Hátha csoda történt, elgurult valahová egy krumpli, lepottyant egy morzsa, egy darabka száraz sajt. Pár héttel ezelőtt még a sarokban púposodott a szakajtó krumpli, mostohám odaadta érte a családi éksze­reink utolsó darabját. Három szemet főzött mindenkinek naponta. Éjszakánként a nyers krumplit dézsmáltam. Csak egyet mertem elropogtatni, héjastul. A földet is megettem róla, ne maradjon semmi nyom.”

Talán a legizgalmasabb írás számomra a Jelet hagyni című elbeszélés. A főhős mindenáron nyomot szeretne hagyni maga után, többek között az írással is megpróbálkozik, rendkívül mulatságos és tanulságos az irodalommal való kacérkodásának története. Nem spoilerezem, szíveskedjenek elolvasni.

Varga Zoltán Zsolt olyan dolgokról ír, melyek bárkivel megtörténtek vagy megtörténhetnek, de úgy, ahogy nem szoktak írni. Főképp manapság, a langyos próza korában. Varga Zoltán Zsolt prózája minden, csak nem langyos. Ha ilyen pályakezdő fiatal íróink lennének, bizony ujjonganánk. Mindenesetre nagyszerű dolog, hogy a szokásos írói pályával ellentétben szerzőnk példája bebizonyítja: negyven után sem késünk le semmiről. Ilyen értelemben rokona az ugyancsak negyven után berobbanó Döme Barbarának, aki Nők a cekkerben című kötetével sokkolta a nagyérdeműt. Mindketten letehetetlen rövid­prózát írnak, olyat, amelynek van eleje, közepe, vége, története, lélektana – és sodrása és súlya.

Varga Zoltán Zsolt: Euridiké halott. Elbeszélések. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2019.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.