Egyforma idegenek sorsa

A mától a hazai mozik műsorán is látható Három egyforma idegen című dokumentumfilm vitaindító tényfeltárása az emberkísérletek szövevényei­be enged belelátni.

Forrás: Mozinet

Az emberkísérletek gondolata sokunkban akkor is viszolygást kelt, ha ezek nem járnak drasztikus műtétekkel vagy kemikáliák adagolásával, és ha tudjuk, hogy ezek még ma is elengedhetetlenek az orvostudomány fejlődése szempontjából. A tudomány és az etika kérdései­ben pedig a nemzetközi egyezmények ellenére is számtalan kiskapu adódik, és zárolt vagy titkosított dokumentumok sora takargat ma is kétes morális alapokon nyugvó kutatási anyagokat. A mától a hazai mozik műsorán is látható Három egyforma idegen című dokumentumfilm vitaindító tényfeltárása épp az emberkísérletek szövevényei­be enged belelátni.

„Nem hinném, ha nem velem történt volna ” – kezd a történetük elmesélésébe Robert Shafran, aki tizenkilenc éves korában egy véletlen folytán megtudta, hogy létezik egy fiatalember, Edward Galland, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő. Mindkettejüket örökbe fogadták, mindkettejük családjában volt egy már korábban örökbe fogadott lány, és mindannyiuk adoptálási procedúráját a zsidó gyerekek örökbeadásával foglalkozó Louise Wise Services bonyolította New Yorkban.

A testvérek egymásra találásáról újságcikk született, amelynek nyomán egy harmadik fiú, David Kellmann is jelentkezett, aki szintén szakasztott másuk volt. Öröm, egymásra találás, tévéshow-k, népszerűség, sikeres vállalkozás – ez következett az ikrek életében. Ha a Három egyforma idegenben bemutatott találkozást csak egy csavaros eszű forgatókönyvíró ötölte volna ki, épp itt lenne a happy end, azonban az élet továbbírta ezt a történetet, amelynek a végét ma még nem ismerhetjük.

Fotó: Mozinet

A genetika meghatározóbb vagy a nevelés? – jó kérdés, mely sokakat foglalkoztat. De ér-e annyit a válasz, hogy emberek életét, sorsát rendeljük alá egy erre irányuló kutatásnak? Egyáltalán mi volt a valódi kérdésfelvetés, amikor valakik – kutatók és támogatóik – belevágtak egy ilyen kísérletbe, amelynek során több egypetéjű ikertestvért választottak szét, és ahol a vér szerinti szülők esetében közös pont a mentális betegségek jelenléte is? Mivel a kutatás anyagait évtizedekre zárolták, maguk az érintettek, a kísérleti alanyok sem láthatják át, mibe keveredtek.

A pszichológiai szempontokat is beemelő dokumentumfilm rendezőjének (Tim Wardle) egyik üdítő döntése, hogy nem a freudi vonalon vezeti végig a filmet, nem az anya és a nevelőanyák személyiségét állítja egymás mellé, hanem végre az apák szerepét is hangsúlyozza. De sajnos ez már a másik véglet, így a nevelőanyákról és pedagógiai elveikről jóformán semmit nem tudunk meg, az ő hatásukat és jelenlétüket a film figyelmen kívül hagyja.

Az igazán hidegrázós az, hogy ez a történet nem csupán egy lecsengett botrány az Egyesült Államokból, hiszen az érintettek többsége még ma is hordozza mindennek a terhét, és ha rá­keresünk a világhálón, hogy mi történt a Louise Wise Services irodájával, akkor ma is megtaláljuk a honlapjukat. Azonban a www.louisewise.org címre kattintva egy másik cég weboldalára érkezünk: a Spence-Chapin szintén gyermekek örökbeadásával foglalkozik, és olyan pároknak is keresnek gyerekeket, mint például a fényképről ránkmosolygó Anthony és Kevin vagy Andrew és John.

Ártalmatlan kísérleteket a magyarországi egyetemek babakutató laboratóriumaiban is végeznek nap mint nap – viszont hogy az ezekből kiolvasható tudományos eredményekkel évtizedek múlva, amikor ezek a gyerekek szavazók és fogyasztók lesznek, sem élnek vissza, ki garantálhatja?