Életfogytig rock and roll  

Benkő Lászlóról, erről az alapvetően talpig derű zenészemberről, az Omega egyik régi csibészéről jelent meg könyv. Már nem érhette meg, hogy kezébe vegye, mert halála előtt néhány órával, az esti órákban jött ki a nyomdából, és aznap éjszaka itt hagyott bennünket. Amolyan Benkő Lacis fricska volt ez, e világon az utolsó.

Benkő László, az Omega legendás billentyűse 77 éves korában hunyt el Forrás: facebook.com/omegaoratorium.music

Benkő Lászlóról nehéz frázisok nélkül írni. Ő volt az Omega egyik lelke, a nagy „macher”, aki körül mindig forrt a levegő, akinek a véleményére mindig adtak, akár az együttesen belül, akár a pályakezdő vagy a karrierjük csúcsán lévő zenészek. Mindenki jóban volt vele, ő volt mindenki Benkő Lacija, de mindenki előtt volt tekintélye. Mindenkihez volt egy-két kedves szava, nem voltak igazi haragosai, és kedves mosolyával bárkit levett a lábáról, ami bizony a Kádár-rendszer könnyűzenei útvesztőiben igencsak jól jött. Intelligenciájával mindenkivel megtalálta a hangot a vezérigazgatótól a portásig.

Izgalmas és tragikus kezdetek

A Benkő Laci – A legendás billentyűs és az Omega története című, Havas Henrik tollából származó interjúkötet számtalan érdekességet tartogat az olvasónak, akár a zenei életben betöltött szerepét, akár a magánéletét, a családját tekintjük. Mivel szinte minden lapra tartozik egy-egy ilyen, meglehetősen nehéz mazsolázni ezekből a szösszenetekből, ami a kötetnek mindenképpen az erényeként írható fel. Emberközelbe kerülnek a billentyűs szülei, még a kifejezetten zárkózott édesapa is, aki a Műegyetem tanszékvezető tanáraként időnkét saját otthonába rendelte a hallgatókat vizsgázni, de képes volt a szeánszot félbeszakítani, amikor a fia a szomszéd szobában olyan szépen játszotta gyakorlásképpen a klasszikusokat, és ekkor a vizsgázóknak is fülelniük kellett. Minden bizonnyal jól jött nekik egy kis szusszanásnyi lélegzetvétel, hogy felkészüljenek az újabb kérdészáporra, ami sokszor azzal indult, hogy mennyire tetszik Lacika játéka a jelenlévő fiataloknak. Az apa szívét biztosan megenyhíthette egy-két szépen lejátszott zongorafutamhoz fűződő dicsérő jelző. Rövid fejezet erejéig előkerül a kötetben a Benkó Dixieland Bandben való játéka, valamint az, hogy a Petőfi Sándor Gimnázium szimfonikus zenekarában számos hangszert kipróbált, többek között trombitált és fuvolázott egymás után, ami azért bajos, mert kétféle, egymással szöges ellentétben álló szájtechnikát kíván meg a két hangszer, ami egymás rovására is megy. De ha ez még nem lett volna elég, ugyanebben a zenekarban timpaninozott is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy ez nem is olyan egyszerű hangszer, bizonyos értelemben a karmester utáni egyik legfontosabb poszt, mert az egész zenefolyamot végig kell kísérnie.

Talán nem sokan tudják, de Benkő László családjának története tele van tragédiákkal is. Voltak ikertestvérei, akik még azelőtt meghaltak, hogy ő megszületett volna. Az öt évvel fiatalabb színésznő húga pedig, aki állítólag féltékeny volt a sikereire, ráadásául saját keresztnevét – Éva – sem szerette, mert egybeesett a karácsonnyal és a születésnapjával, ezért aztán Mártára változtatta, egy rossz párkapcsolatból öngyilkossággal menekült ki, ami sajnálatos módon a halálával végződött. Laci ott állt akkor is mellette a kórházban, amikor bekövetkezett a vég. Megtudhatjuk a kötetből, hogy az apja sokáig nemigen becsülte sokra a rockszakmát, de akkor megenyhült, amikor a fiúk megkapták a Liszt Ferenc-díjat.

Szétválás és kommunista főmuftik

A kötet természetesen nem kerülhette meg Presserék 1971-es kiválását sem, és novumként hat, hogy a Laux–Presser páros Omega Original Band néven akart volna tovább játszani, aminek a neve végül is LGT lett. Jó kis csapatot hoztak össze, de Benkő Laci ehhez a pillanathoz köti a jogdíjügyek rendbetételét, mert egészen addig szerinte nem volt megfelelő az elosztás, túlságosan lejtett a pálya Presserék felé (Laux felesége Adamis Anna volt, az Omega addigi szövegírója). Az LGT létrejöttével így egy kis időre veszélybe került az Omega nagylemezképessége, mert Bors Jenő egyszerre csak egyetlen rockzenekart akart futtatni. A már több más forrásból ismert Kovacsics András–Molnár György gitárosváltást, Debreczeni Ferenc dobos csatlakozását, valamint a már számos interjúban elhangzott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című első Omega-lemez történetét is elmeséli a kötet. A csapatból van, aki úgy emlékszik, célfotóval sem igen lehet eldönteni, hogy Angliában vagy Magyarországon jelent-e meg az első Omega-lemez, de Benkő László Magyarország mellett teszi le a voksot a kötetben. Ahogy már azt az idillinek éppen nem mondható, szintén sokat publikált szituációt is elolvashatjuk, miszerint Erdős Péter kiment értük Londonból való hazaérkezésük után a Ferihegyi repülőtérre és egyből a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rottenbiller utcai stúdiójába vitte őket, ahol Ferencsik Jánosékat kitúrva rohamtempóban vették fel az első magyar nyelvű, egyetlen előadóhoz köthető nagylemezt.

A Benkő Lászlóról szóló könyv borítója

László úgy emlékszik, hogy az 1970-es Barbarella fesztiválról, ahol díjban is részesültek, mehettek volna az elismeréssel összefüggésben Franciaországba nagylemezt felvenni, promotálandó a Gyöngyhajú lányt, de Horváth elvtárs – a kötetben nem írták le a keresztnevét, de eláruljuk: Józsefnek hívták – hazarendelte őket Makóra, ahol lekötött bulijuk volt, és holmi francia lemezkészítés miatt nem akarta lemondani, mert féltette az állását. Vannak az Omega háza táján, akik ezt a helyzetet nem ehhez az évhez kötik, de az biztos, hogy valamilyen formában megtörtént. A könyvben szereplő pezsgősvödörben való szavazás sem egészen tuti, hogy így zajlott, ahogy Benkő László sem biztos ennek minden részletében, neki mindenesetre ez a verziója. Szokták mondani, hogy a legendák nem véletlenül születnek, és nem feltétlenül a teljes igazságtartalmuk a lényeges, hanem az, hogy egyáltalán felmerülhetnek az adott szereplőkről. Ilyen ez a sztori is, akár így is történhetett, és tényleg nagyon sokat elárul a korabeli kultúrpolitikai viszonyokról. Horváth József kinevezése az Interkoncert élére tanulságos történet (Amerikába disszidált testvére miatt hazarendelték Delhiből, ahol kultúrattasé volt), annyi kiegészítéssel, hogy a korabeli dokumentumok alapján biztos, hogy nem egyből lett igazgató, hanem igazgatóhelyettesként kezdte. Vele esett meg, hogy az Omega a kiskatona fiát stopposként vette fel Dunaföldváron anélkül, hogy tudta volna, kit szállítanak haza, sőt még puszta kedvességből és felebaráti szeretetből meghívták éjszaka egy főtt virslire is. A srác teljesen odavolt, hogy őt a nagy Omega szállította haza és vendégelte meg. Valamivel később azonban döbbenetes fordulat történt: amikor a bürokrácia útvesztőjében már-már elvesző együttesnek sürgősen el kellett volna valamit intézni Horváth Józsefnél, és ő már szombaton délután nem volt a hivatalában, Benkő Laci elszaladt az I. kerületi Tigris utcai lakására. Legnagyobb csodálkozására az a fiú nyitott ajtót, akit anno stopposként hazahoztak. A nagy ámuldozás után aztán Horváth elvtárs mindent elintézett az Omegának, amit legális keretek között el lehetett.

Az omegások Benkő Laciról

Vannak a kötetben olyan kuriózumszámba menő részletek, amelyeket eddig nemigen tudott az Omega tagjaiból egy újságíró sem elővarázsolni, így például Kóbor Jánostól, azaz Meckytől megtudjuk, hogy az építész államvizsgára először mással készíttette el a tervrajzait, de ez az illető elrontotta, ami miatt második körben már egy másik hallgatóval kellett ugyanezt megcsináltatni, s erről a konzulens tanár is tudott, sőt ő intézte ezt az egészet az énekesnek, nyilvánvalóan respektálva az Omega akkorra már elért teljesítményét. Kiderül az is, hogy Benkő Laci kegyetlenül berúgott az amerikai nagykövetségen adott koncertjük után még pályájuk legelején, és amikor a teherfurgonukkal szállították el a helyszínről, miközben feje kilógott a kocsi hátsó ajtaján, azt mondták róla egymás között a zenésztársai, hogy „ez nem egy komoly ember.” Szó esik a Kádár-rendszer kultúrpolitikájának három T-jéről (támogat, tűr, tilt) és arról, hogy ehhez hogy viszonyult az Omega, ha viszonyult egyáltalán. A már sok helyen itt-ott leközölt alakulás körüli időket is összegzi, Benkő Laci Déryné kávézóban betöltött zenei szerepétől és a Hess András téri Vár klubtól kezdve a két elődzenekar összeolvadásán és az ezzel óhatatlanul együttjáró tagcseréken és a névadás procedúráján keresztül az első fellépésekig, de szóba kerül Bors Jenő MHV-igazgató személye és az Interkoncert útlevél osztályának szerepe, ahogy a Koncz Zsuzsával való együttműködésük és a nem éppen fájdalommentes és az énekesnő részéről nem túlságosan korrektnek mondható – állítólag sokáig nem mondta meg egyenesen az omegásoknak, hogy már az Illéssel próbál – elválás is. Az új tagok felvételéhez tartozik Somló Tamás és Wittek Mari története, ez is helyet kap a Meckyvel folytatott beszélgetésben.

Az Elefánt becenévre hallgató Molnár György gitáros is megszólal egy interjú erejéig a kötetben. (Ragadványnevét onnan kapta, hogy egy alkalommal nagy lendülettel levert egy értékes mikrofont az állványával együtt, emiatt mondták rá, hogy úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban.) Ő így vallott – egyébként furcsa módon még életében múlt időben a zenésztársáról: „Ha a Benkő nem lett volna, nem jutott volna el idáig az Omega! Laci ott volt minden rádióadásban, televízióadásban, a riporterektől kezdve ismert mindenkit! Nagyon komoly motorja volt az együttes PR-részének. Abszolút menedzsertípus volt! Abban az időben a bulikat is ő szervezte le… »Na, srácok – mondta –, holnap van Akasztó, Sülysáp, Várgesztes.« Akkor mi tudtuk, hogy másnap három hakni van! Nagyon intenzíven mozgatta az Omegát, mondhatom, menedzselte. Ketten működtek így, a Laux és Ő…[…] A Laci nagyon fontos része az Omegának, egy olyan érzékeny idegszál, hogy nem is tudom neked megmagyarázni! Mindenkire szükség van, de nélküle nem jutott volna tovább a dolog! Nagyon fontos volt annak idején a kitartó, szorgalmas munka, és ő ezt nem is vette munkának! Nagyon lebilincselően tudott mesélni, nagyon! Színezte is, de nem baj, ez kell!” Elefánt mesél Benkő és Presser viszonyáról és arról a furcsa helyzetről, amikor ugyan két billentyűse volt az Omegának, de Benkő a zongorázás mellett nagyon sokszor trombitált, citerázott, balalajkázott vagy a triangulumot ütötte, ami színesítette a zenéjüket, de nem feltétlenül volt szükséges hozzá. Kitér Presser jogdíjainak kérdésére is, ezzel kapcsolatban annak a meglátásának ad hangot, miszerint a megérdemeltnél jóval több jogdíjat zsebelt be az 1971-ben tőlük eltávozott muzsikus.

Debreczeni Ferenc „Ciki” is elmondja saját becenevének történetét (egy nagyon ciki „dobfelszerelésen” játszott egy gyöngyöspatai bálban életében először, és amikor begörcsölt a keze a nagy megterheléstől, a gitáros mondta rá, hogy ez nagyon ciki), illetve azt, hogy már a neotonos korszakában megismerte az Omegát, mert előzenekaruk voltak, sőt néha ő hangolta be Laux József dobját is, amikor utóbbi menedzseri teendői miatt nem ért rá. Amikor pedig megérkezett Afrikából a Neotonnal, Benkő rögtön rácsapott, hogy menjen hozzájuk dobolni, mert Lauxék eltávoztak. Nagyon gálánsak voltak hozzá: az ajánlat részét képezte, hogy megérkezése után közvetlenül két napon keresztül két hölggyel volt „bezárva” egy Maros utcai nagy lakásban, majd feltették neki a nagy kérdést, amire nem tudott nemet mondani. Néhány pikáns történet is előjön Benkőről, például az, amikor Lengyelországban egyszer egy átmulatott éjszaka után a szállodában szó szerint úgy rátört a dobosukra, hogy az ajtó tokostul bedőlt a szobába, miközben odabent az ütőshangszeres egy hölgy társaságában volt.

A betegség feldolgozása

Ebben a kötetben nem lehetett megkerülni Benkő László betegségét, mivel az írásakor már annak számtalan, sötétebbnél sötétebb bugyrát megjárta. A szerző kendőzetlen naturalizmussal mesélteti el interjúalanyával betegségének történetét, azt, hogy a jó nevű orvos sógorával hogyan osztotta meg annak első jeleit. A bevezetőben a főhős és a riporter közötti beszélgetés furcsán veszi ki magát, mert miután az egész ország sajtója attól zengett, hogy Benkő László rosszindulatú daganattal küzd, a „jól értesült” újságíró felteszi neki azt a kérdést, hogy mi a baja. Persze egy ilyen interjúkötetben nem feltétlenül kell törekedni az elhangzottak szó szerinti visszaadására, de azért az is nehezen tudható be bármiféle szenilitásnak vagy öregségnek, hogy maga az „infúzió” szó nem jut eszébe annak a betegnek, akit hosszú ideig naponta többször is kezeltek ezzel, ahogy azt a kötetben leírják. Aztán apró poénként pár oldallal később fény derül a szóra, amikor mindkét delikvensnek eszébe jut a megfejtés.

A zenésztársak is beszélnek a betegségéről, Ciki meg is jegyzi a könyvben, hogy a májrák miatti kemoterápia során is ment velük játszani, az utolsó erejét is megfeszítve. Őszintén hozzátette: nemcsak Lacinak volt ez nagy megpróbáltatás, akinek akár óránként is lehetett valamiféle panasza, hanem a társainak is, akiknek ezzel az állapottal meg kellett tanulniuk együttélni, és amiben lehet, segíteni neki. Mint mondja, a karantén alatt hiába adhattak volna különböző létszámmegszorításokkal néhány koncertet, ezeket szolidaritásból lemondták, mert Lacira tekintettel voltak, hiszen ő akkor éppen megint kórházban, illetve rosszul volt. De azt is meg kell érteni, ha a közönség akarja őket látni, az ő igényeiket is egy bizonyos ponton túl, ha már lesz erre lehetőség, ki kell elégíteni, és nem biztos, hogy az a jó, ha egy nagy fájdalmakkal élő legendát látnak a billentyűk mögött – vélekedik a dobos még Benkő Laci halála előtt. Többen helytelenítették azt is, hogy lényegében a média közvetítésével vívta haláltusáját, pedig ismerve őt, neki, aki a média bűvöletében élt, minden bizonnyal még jót is tett. Felesége, Benkő Zsuzsa pedig megoszt több édes kis sztorit róla, ebből az egyik az, amikor Laci mellé jó néhány évvel ezelőtt, amikor még csak egy kutyaharapás miatt került kórházba, lehoztak az intenzívről egy fiatalembert, és Laci megitatta szívószállal. A srácot magához térésekor éppen ez a látvány fogadta, mire megszólalt: Úristen, meghaltam, és a Benkő Laci az Omegából itat engem a túlvilágon. Ezek a sztorizások annak fényében még inkább keserédesek, hogy az Omega billentyűsének jóval később szintén kemoterápiára kellett járnia. A kötetben megszólal két gyermekük, Balázs és Dóra is, még inkább közel hozva az olvasóhoz több nemzedék bálványát.

Életfogytig rock and roll, kis szépséghibákkal

A kötetnek vannak szubjektív és objektív szépséghibái. Annak ellenére, hogy az interakció sokszor jót tesz a könyvnek, néhol zavaróan hat, ahogy előtérbe helyezi magát a kérdező. Helyesírási hibák is maradtak a kötetben, a Hess András tér neve egyszer sem szerepel benne helyesen (értjük, hogy a Hesz vezetéknév szépen cseng az olimpiai bajnok kajakozó nyomán, de ez nem ugyanaz a család), ahogy a Vidám Színpad valamilyen rejtélyes oknál fogva egybeírva és kis sz-szel szerepel a könyvben. Azt pedig, hogy az Illés után a zenekar szót miért kell nagy Z-vel írni, végképp nem lehet megfejteni. Ragozásbeli probléma is akad a kötetben, a P. Mobil nevét pedig következetesen nem tudja tisztességesen leírni a szerző. Mindezeket félretéve vagy ezeken felülemelkedve emberközeli, anekdotázós könyv született Benkő Lászlóról, sok-sok érdekes, humoros és szívmelengető sztorival nemcsak zenésztársaitól, hanem a feleségétől, a fiától és a lányától is. Mindenkinek volt valami a tarsolyában azok közül, akik ismerték az Omegában csak Lacinak nevezett két lábon járó jelenséget, s akinek élete utolsó órájáig valószínűleg azon járt az agya, hogyan lépnek majd fel, ha véget ér a koronavírus-járvány. Bár ez már ebben a felállásban itt a földön nem tud összejönni, abban azonban biztosak lehetünk, hogy az életfogytig rock and roll életérzést az itt maradottak továbbviszik, és ezt Laci is így szeretné, ahogy az is bizonyos, hogy ha valaki nem úgy játszik majd, ahogy azt ő elképzeli, karmesteri csodapálcájával virtuálisan vállon veregeti és kisegíti. Ahogy oly sokszor segített másokon izgalmas, abszurditásokban sem szűkölködő, fordulatokban gazdag életében.

Havas Henrik: Benkő Laci. A legendás billentyűs és az Omega története, Alexandra Könyvesház Kft.