Emlékszem, még csak pár éveske voltam, a legkisebb az unokák közül, de azzal szoktattak a mezőhöz, hogy mindennap kivittek magukkal és leültettek egy nagy fa alá. Ott néztem végig, amíg unokatestvéreim egész nap dolgoznak. Amire emlékszem ezekből az időkből, az, hogy míg kiértünk a mezőre, agyonszúrta a lában a sok szalma, ami befurakodott a szandálomba. A fa alatt, meg egész nap azokkal a ronda nagy barátosi legyekkel küzdöttem. Ebéd idején viszont jó kedv volt, minden unoka csacsogott és hersegtette a friss zöldhagymát, ahogy a túróhoz ette. Amint egy kicsit edződtem, engem is bevettek a csapatmunkába. Öt soron indultunk el mikor kukoricát kapáltunk, s ha valaki lemaradt, vagy rosszul, hanyagul végezte a dolgát, nagyanyám olyan csúnyán rikácsolt, hogy inkább összeszedtük minden erőnket és nyomtuk tovább a sort, csak hogy ne halljuk.