Hatvan éve rendezték a tánctanárok munkaviszonyát

Számos szempontból pontosította és rendezte a Kádár-rendszer tánctanárainak jogállását a művelődésügyi és a munkaügyi miniszter együttes utasítása 1961-ben, ami aztán hivatkozási alapot szolgáltatott a későbbiekben a vitás ügyekben. Hatvan éve rendelkeztek többek között arról, hogy ha egy tánctanárral munkaszerződést köt egy művelődési otthon, akkor ugyan jóváhagyási joga van a területileg illetékes megyei tanács művelődésügyi osztályának, de nem vétózhatja azt meg, kivéve akkor, ha az illetőnek nincs működési engedélye. A szakmai ismereteket és képességeket tehát nem vonhatta kétségbe egy közigazgatási szerv, de a tánctanárok esetében a rátermettségről a könnyűzenészekkel ellentétben – ahol az Országos Rendező Iroda (ORI) vagy az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) vizsgája volt a perdöntő – a Népművelési Intézet döntött.

Tánciskolai jelenet 1961-ből Fotó: Fortepan/Magyar Hirek folyóirat

A Kisházi Ödön munkaügyi és Benke Valéria művelődésügyi miniszterek által jegyzett dokumentum igyekezett a legtöbb addig még nyitva maradt részletkérdésre megoldást találni, persze csak a szocialista elvárásoknak megfelelően. A tánctanárok, hangszeres oktatók kaptak lehetőséget, hogy egyszerre több helyen is dolgozzanak, a lényeg az volt, hogy a heti negyvennyolc órás munkaidőt töltsék ki (akkor még a szombat is munkanap volt), illetve a különböző helyeken lehetőleg egyforma időtartamra kössék a munkaviszonyról szóló szerződéseiket, de megengedték nekik azt is, hogy megbízással kössék le őket egy-egy művelődési házhoz. A tárcavezetők együttes rendelete körültekintően rendelkezett a bérezésről is, az már más kérdés, hogy a korábbi helyzethez képest, amikor még a tánciskolák államosítása előtt magánúton taníthatták a táncot, sokkal többet tudtak keresni, mivel akkor még nem volt megszabva felső határ a tánctanárok fizetésében. Ezúttal azonban „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon meghatározott bérezést vezettek be náluk, nagyon kis mozgásteret engedve meg nekik ebben. A jogszabály szerint a minden társastánctanfolyam megkoronázásának számító össztáncok bevételéből tíz-tizenöt százalékot kaphattak a tánctanárok (a mozgástéren belül bizonyára egyedi megegyezés alapján döntöttek az összegről), ami viszont nem lehetett kevesebb, mint harminc, és nem lehetett több, mint százötven forint. Itt is érvényesült tehát a kommunizmus jó öreg ideológiája, az egalitarianizmus, mert hiába volt valaki messze földön ismert és kitűnő tánctanár, és tódultak a tanfolyamaira, egy bizonyos plafon fölött nem kereshetett. Ahogy persze a leggyengébbeket is védték azzal, hogy egy adott szint alatt nem kereshettek, megtartva ezzel a pályán a legkutyaütőbbeket is.

Meg lehetett ezt ideologizálni azzal, hogy az elesetteket védték, csakhogy ez ebben az esetben azt jelentette, hogy a kontárokat is támogatták.

Minden eshetőségre felkészülve még azt is leszabályozták, hogy a társastánctanfolyamokon – az össztáncokon kívül – legkevesebb húsz, legfeljebb ötven fő vehet részt, a túl nagy csoportosulás ugyanis egészen biztosan nem lehetett a rendszer ínyére. A pártállam még azt is meghatározta, hogy egy tanfolyamnak minimum huszonnégy tanórát kellett tartalmaznia, és ezenfelül számolták még az össztáncokat. Ez utóbbi volt az, amiért gyakorlatilag minden fiatal járt a társastánckurzusokra, mert itt lehetett rá esély, hogy rock and rollt is táncolhassanak, feltéve, ha rátermett beatzenekar húzta a talpalávalót. Össztáncokon és szalagavató bálokon az Omega és a Metro is zenélt a kezdeti időkben, ahogy szinte az összes élvonalbeli könnyűzenei formáció megtalálható volt ezeken a rendezvényeken. Szintén a nagyobb csoportosulás elkerülése és a hatékonyabb kontroll volt a cél azzal, hogy egy tánctanárra legfeljebb száz táncos juthatott egy-egy össztánc alkalmával.

Tánciskolai jelenet 1961-ből
Fotó: Fortepan/Magyar Hirek folyóirat

Hogy a kommunista ideológiával ellentétben a gyakorlatban mennyire számított a bevétel a tánctanfolyamokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez az utasítás még arról is rendelkezett, hogy hat és tíz forint között kellett lenniük az össztáncok belépőjegyárainak. Ezalól a tanfolyam résztvevői jelentettek kivételt, akik fél áron vehettek részt ezeken a rendezvényeken. A túlzottan nagy bevétel azonban nem volt kívánatos, a munkaszerződésekben a táncoktatóknak nyilatkozniuk kellett, hogy egy hónapban hány össztáncot kívánnak tartani, ami abba az irányba is hathatott, hogy ezekből ne legyen nekik túl sok. Az anyagi visszaélések megelőzésére pedig azt is lefektették, hogy a tandíjak és belépődíjak beszedésével és adminisztrálásával, valamint a növendékek nyilvántartásával nem a táncoktatókat bízzák meg. Még arra is gondosan ügyeltek, hogy meghatározzák: éjjel egy óráig tarthatnak csak az össztáncos mulatságok a tizennyolc éven felülieknek, amelyek időtartama három-öt óra hossza lehet, és hetente csak egyet lehetett tartani belőlük egy adott helyszínen, azt is csak úgy, ha nem árusítottak alkoholt.

Teréz körút 6. (Lenin körút 64.), Horizont tánciskola, balra R. Kovács Edit tánctanár 1973-ban
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Érdekes módon a pop-rockzenészeknél sokkal lazábban lehetett számolni a zongorakísérők gázsiját, mert az A kategóriás tizenhat és húsz, míg a B kategóriás tíz és tizenöt forint között keresett alkalmanként, tehát némi alku még belefért a szerződések megkötésekor a bérük megállapításánál. Nem úgy, mint az ORI-vizsgával rendelkező menő sztárcsapatoknál, ahol kőbe volt vésve a fellépti díjuk, hivatalosan attól eltérni nem lehetett, és csak a szállítási és az utazási költségekkel lehetett némiképp manipulálni a fizetségüket. A társastánctanfolyamokat kísérő zenészeknek és a tanároknak előzetesen a helyi tanácsok művelődésügyi osztályvezetőihez benyújtott kérelemmel kellett élniük, ha olyan ambícióik voltak, hogy valamelyik klubban vagy művelődési házban efféle kurzusokat szerettek volna tartani. A művelődésügyi osztályvezetők véleményezték a pályázatokat és továbbküldték azokat a Népművelési Intézetnek, ahol ha megfeleltek, kiállították nekik a működési engedélyeket. Csakis innentől kezdve tarthattak táncórákat a fiataloknak, ráadásul ehhez még kellett a folyamatot elindító, területileg illetékes tanács művelődésügyi osztályvezetőjének jóváhagyása. A pop-rockzenészekkel szemben a társastánc oktatóinak nem lehetett adni ideiglenes működési engedélyt, ennyiben szigorúbb volt a tánctanárok megítélése, másik megközelítésben viszont könnyebb dolguk is lehetett, hiszen egyetlen megméretéssel egyből megkapták az állandó működési engedélyt. A jogszabály – némiképp önellentmondó módon – arról is rendelkezett, hogy a hangszeres kísérőknek OSZK-vizsgával kellett rendelkezniük, ami úgy oldható fel, hogy egyszerre kellett megszerezniük az OSZK és a Népművelési Intézet által kiállított működési engedélyt. Utóbbi intézményhez kellett beküldeni minden szerződést, amit a művelődési házak és a klubok kötöttek a tánctanárokkal, míg a tanácsi művelődésügyi osztályvezetők a régiójukban tevékenykedő tánctanárokról nyilvántartást vezettek. Külön rendelkezett a miniszteri utasítás arról is, hogy a kerületenként összeállított adatok alapján a Fővárosi Tanács VB népművelési osztályának vezetője az összes tánctanárról és hangszeres kísérőikről vezetett központi nyilvántartást. Ebből is érezhető a szigorú pártállami kontroll, arról nem is beszélve, hogy az ezzel a tevékenységgel eltöltött tanórák mennyiségét is számszakilag szabályozták, ahogy azt is, hogy havonta hány csoportot vezethetnek a tánctanárok.