Kicsit sem vagyok boldog

Susanne Heinrich rendezőnő kőkemény kritikát gyakorol filmjében a melankolikus lányok felett, sőt a bajok forrását is bemutatja.

Végletes énközpontúság van a Marie Rathscheck (balra) által alakított lány melankóliája mögött Fotó: Vertigo Media

Nemcsak szórakoztató vígjáték, hanem kifejezetten okos dráma is Susanne Heinrich író-énekesnő első játékfilmje, amelynek címe: Ugye boldog vagy? Mindjárt az elején kiderül, hogy a főhősnő melankolikus csaj, aki utálja a melankolikus csajokat. Félreértés ne essék, nem depressziós lányokról van szó, csak olyanokról, akik úgynevezett „nyugodtak”, de nagyon sokat gondolnak magukról, illetve nagyon sokat gondolnak magukra. Tulajdonképpen szinte mindig. Éppen ellenkezői azoknak, akik nem férnek a bőrükbe. Olyanok, mint azok a vénemberek, akik már túl vannak mindenen, pedig ez egy kicsit sem jellemző rájuk. Ők nincsenek túl mindenen. Nem éltek, mert ahhoz kell némi szenvedély.

Susanne Heinrich rendezőnő kőkemény kritikát gyakorol filmjében a melankolikus lányok felett, sőt a bajok forrását is bemutatja. A fogyasztói társadalom áldozatai ők. Nagyon vicces, hogy miközben ők maguk a fogyasztói társadalom rémséges megtestesítői, aközben kapitalizmusellenesek. Főhősünk (Marie Rathscheck kellően visszafogott játékában) szingliként él, munkája a reklámipari pózolás, beszélgetőtársa a pszichológus, áldozatai pedig azok a férfiak, akik élettapasztalat hiányában komolyabb ismeretség nélkül is az ágyukba visznek lányokat az első éjszaka.

A rendezőnő izgalmas, kortárs képzőművészeti ihletettségű, szürreálisan berendezett képi kompozíciókban helyezi el a nőt és a férfit (az operatőr, a Berlinben élő, tehetséges Pákozdi Ágnes segítségével). A film érdekessége, hogy az ábrázolt férfiak, legyenek azok fiatalok, középkorúak vagy öregek, mind élettel teli, szenvedélyes figurák. Mindannyian megpróbálnak életet lehelni a melankolikus lányba, aki ideig-óráig belemegy ebbe az „életet lehelő” játékba, majd nemcsak kiszáll belőle, hanem amint lehet, el is tűnik a színről. A néző pedig egyre inkább kezd aggódni, mert valódi érzelmek nélkül élete végéig egyedül marad ez a lányka, a magány pedig az ember legnagyobb büntetése.

Végletes énközpontúság van a Marie Rathscheck (balra) által alakított lány melankóliája mögött
Fotó: Vertigo Media

Bár az is igaz, hogy a valódi érzelmeket temérdek pózzal helyettesíti. Ezt vizuálisan is alátámasztja a film, amely tizenöt epizódból áll, de nevezhetjük bátran tizenöt érzelem nélküli póznak is. Ha bármilyen előítélet nélkül nézzük ezeket a pózokat, még akár némi esztétikai élményt is nyújthatnak, csak hát a férfi és női viszonyrendszernek igencsak picinyke, de persze korántsem elhanyagolható részét képezi ez az esztétikai élmény. A melankolikus lány ezekkel a pózokkal a film során bármilyen korú és végzettségű férfit be tud csapni, de hamar ki is derül, hogy azért beszélünk pózról, mert nincs mögötte semmi. Nincs mögötte a szerelem vagy az értelem „istennője”, nincs mögötte a férfi gyermekeinek leendő anyja. Üresség van, némi közhelyparádéval fűszerezve.

A rendezőnő szerint ez a lány azonban kicsit sem sajnálatra méltó. A melankóliája mögött ugyanis végletes énközpontúság van. Értékek, világkép és hit nélkül. Azt is mondhatnánk, hogy a posztmodern kor magányos embere, bár halkan tegyük hozzá, hogy a posztmodern korának már vége. Ahogy a posztfeminizmus is az énközpontúság helyett inkább arról szól, hogy meg kell tanulni tisztességgel beszélni a pároknak egymással, ahogy azt is tudjuk már újra, hogy a párkapcsolati boldogság énközpontúság helyett kompromisszumok sora. Ez viszont nem éppen erőssége a szabadságra és önállóságra vágyó lánynak, aki mindenben a hibát keresi. Ez a vígjáték ezt a monomániás hibakeresést gúnyolja ki, de nagyon.