Őze Áron: Még sok dolgom van Dunaújvárosban

Öt éve igazgatja a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat. Mandátuma hamarosan lejár, a dunaújvárosi önkormányzat pályázatot írt ki a tisztségre. Őze Áron Jászai Mari-díjas színművész, rendező ismét indul a direktori posztért. Terveiről, a folytatás lehetőségeiről is kérdeztük.

Őze Áron Fotó: Bartók Színház

– Dunaújváros a Bartók Színház fenntartója, de fele arányban az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) is hozzájárul a teátrum költségvetéséhez. Mikor tudta meg, hogy a kulturális államtitkárság előadó-művészeti főosztályvezetője, Ragány Misa jogász is megpályázta a színház igazgatói posztját?

– Néhány napja.

– Ismeri őt?

– Egyszer találkoztam vele, idén januárban. Költségvetési egyeztetésre mentem Fekete Péter államtitkár úrhoz az Emmibe, aki behívta a megbeszélésünkre a főosztályvezetőt is, ott mutatkoztunk be egymásnak. Finanszírozási kérdésekről esett szó. Egyébként akkor már javában a pályázati időszakban voltunk.

Őze Áron
Fotó: Bartók Színház

– Gondolja, a kulturális államtitkár akkor már tudott arról, hogy a kollégája indul önnel szemben a dunaújvárosi színházért?

– Egyáltalán nem gondolom ezt. Sőt, kizártnak tartom. Kifejezetten jó a szakmai kapcsolatunk az államtitkár úrral, bemutatóra is eljött hozzánk, bármilyen kérdéssel bármikor kereshettem őt, nyitott volt. A pandémia kezdetétől különösen sokat segített – nem csupán nekünk, hanem a színházi szférának, hiszen mindannyian nehéz helyzetbe kerültünk. Dunaújváros pedig a kulturális hálózatának egyik legstabilabb és legfontosabb intézményének tekinti a Bartók Színházat, a városi fenntartói gondoskodást folyamatosan tapasztaljuk, figyelnek ránk, velünk vannak.

Vezetőként nekem az is a feladatom, hogy ezt az egyensúlyt megtartsam, és sikerült is.

– Öt éve, amikor kinevezték a Bartók Színház élére, úgy nyilatkozott: „Nekem Dunaújvárosban van dolgom.” Még ma is így érzi?

– Egyre jobban. Szeretem a várost, az itteni közönséget, szorosan együttműködünk más helyi intézményekkel. A „Bartók” lényeges közösségi hellyé vált a városban, egymást formálja színház és közönsége. Két tagozatunk, a prózai és a tánc – utóbbinak Vári Bertalan a kitűnő vezetője – megtanult egymásra reflektálóan, egymástól elválaszthatatlan párbeszédben együttműködni. Kölcsönösen sokat tanulunk egymástól.

Büszke vagyok az eltelt időre, a kollégáimra, a sikerekre, amelyeket együtt értünk el. Kulcs a jó csapat. Mindenhol. Akik a csapat tagjai közül azonos szakmai szándékkal tudnak egy irányba tartani, támogatják és ösztönzik is egymást, azok mind egyenlő alkotórészei a társulatnak.

A művészek éppúgy, mint a háttérdolgozók, akikről mi, színháziak tudjuk leginkább: nélkülük nincs előadás, ők azok, akik igazán mindent tudnak a színház működéséről. Róluk kevesebb szó esik, pedig dicséretet érdemelnek. Mindenesetre az öt évvel ezelőtti mondatomat átformálnám így: nekem még sok dolgom van Dunaújvárosban.

Őze Áron: „Jó lenne fenntartani az együttműködést, a másikra figyelés képességét akkor is, ha már elmúlt a járványvihar!”
Fotó: Bartók Színház

– Mennyiben folytatná az elmúlt öt évét, és mennyiben változtatna rajta?

– Kortárs népszínházat csinálunk, és továbbra is a műfaji sokszínűség, az irodalmi értékorientáció és a magas színvonalú szórakoztatás finom egyensúlyának az irányát követném, ám új szakmai hangsúlyok mentén. Minderről hosszan írok a pályázatomban. Ráadásul az új periódusban többszörös ünnepre is készülhet a színház. Például harminc éve, 1992-ben szavazta meg Dunaújváros közgyűlése a Bartók Kamaraszínház megalapítását. Az ünnepi időszakban indítanánk el a Páskándi Géza Kortárs Magyar Dráma pályázatunkat: a névhasználatra engedélyt kaptam az író özvegyétől, aki ajánlósorokat is írt a pályázatomhoz, ami óriási megtiszteltetés. A színház számomra a mindig megújuló és folyamatos munkát jelenti, felelős évadtervekkel. Olyan munkát, amelynek sosincs vége. Ugyanis mindig meg lehet újulni, erre készülök. Németh Antal színháztudós írta kilencven évvel ezelőtt: „A színház a saját, autonóm, belső törvényei szerint alakuló, változó kultúrjelenség.” A megújulás a szakmánkban majdhogynem kötelező. Úgyis mondhatnám: ez szent felelősség. Azt tervezem, hogy a színházat a következő években még ennél is jobban megnyitom a társművészetek felé.

– Elindultak, sikerrel járták a népszínház útját, amikor a legutóbbi évad tervét felülírta a világjárvány. Milyen megoldásokkal igyekeznek működni a zárt ajtók mögött?

– A veszélyhelyzet kihirdetése után az online világ lett a mi új valóságunk. Úgy, hogy a színházi tartalmak virtuális konvertálásában kevés gyakorlatunk volt. A járvány második, őszi hulláma aztán már kevésbé ért minket felkészületlenül. Azon voltunk, hogy – mivel a munka, a próbák folytatódhattak a színházban – élő online, úgynevezett stream-előadásokat közvetítsünk a Bartók Színház internetes közösségi platformjain. Ehhez megteremtettük a technikai feltételeket. Így tartunk on­line premiereket, és a már műsoron lévő előadásainkat is játsszuk online. Ezzel módot és helyzeteket teremtünk arra, hogy a rendkívüli körülmények ellenére is egy összetartó, szolidáris, egymás felé forduló közösségben érezhessék magukat a nézők. Színházvezetőként azt sem hagyhatom, hogy a bizonytalanság fogva tartsa a színházunkat, a társulatot, a kollégákat. Eddig sem hagytam, mindent megteszek értük.

– Ön szerint a járványügyi korlátozások feloldása milyen új helyzetek elé állíthatja a színházakat? Mit kellene másként csinálniuk majd?

– A jövő a kilábalással kezdődik. Azt hiszem, a világ helyreállításában nagyobb felelősséggel kell részt vállalnia a színháznak, amelynek az is a dolga, hogy ideákat és eszményeket teremtsen. Minden időben, jelenünkben még markánsabban. Most van igazán szükségük az embereknek az emberségre, a humánumra, a közösségi törődésre. Vagyis a színházra is. A mi elsődleges célunk a közönség biztonságos visszatérítése az élő színházi terekbe. Mensáros László, aki az egyik színészmesterem volt, játszhattunk is együtt, azt mondta nekem: „Ha emberi és emberséges egy színház, akkor teljesíti küldetését. Hiszen közösséggé egyesíti az embereket.” Ezt vallom magam is. S milyen jó lenne fenntartani az együttműködést, a másikra figyelés képességét akkor is, ha már elmúlt a járványvihar!

Egy korábbi Őze Áron-interjúnk itt elérhető.