Őrült vonósok és eksztázis

Eszméletlenül jól szól az album, de hát ebben sincs semmi különös, Lajkó Félix legfeljebb annyiban csinál funkcionális zenét, amennyiben segédeszközöket komponál a kollektív eksztázisba eséshez.

Taliándörögd, 2015. július 25. Lajkó Félix hegedűművész (a képen) és Reza Mortazavi iráni ütőhangszeres koncertje a 25. Művészetek Völgye összművészeti fesztiválon Taliándörögdön 2015. július 24-én. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Itt helye van egy vallomásnak olvasóinkhoz: ismeretlen, kevéssé ismert vagy épp pályájuk kezdetén lévő, első, második, harmadik lemezükkel bíbelődő zenekarokról a legjobb írni (és annak van valódi tétje is). Amikor valaki ismert is, és a sokadik lemezén is túl van, arról akkor lehet színesen, érdekesen, olvasmányosan szólni, ha valami nagyon meglepő húzást, pálfordulást produkál.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem lehet rajongani együttesekért, előadókért, akik semmi meglepőt nem produkálnak hosszú idők óta, különben senki nem szeretné a Bécsi Filharmonikusokat, Boban Markovicsot vagy az Iron Maident. Csak egyszer eljutunk egy pontra, ahonnan a zene valamivel végtelenebb (végtelenebbül élvezhető), mint a szavak.

Fotó: MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Lajkó Félix tizenhetedik lemezéről, amelyet a lengyel Volosi zenekarral készítettek (két éve koncerteznek Európa- és Kárpát-medence-szerte), és nem adtak neki címet, el lehet mondani ugyanazokat a dolgokat, mint Lajkó Félix minden lemezéről: virtuóz, játékos, eksztatikus.

És ez nem azt jelenti, hogy ez a lemez olyan, mint a többi. Nem, ez teljesen máshogy virtuóz, játékos, eksztatikus, hiszen Lajkónak és a Volosinak ez az első közös lemeze, és a Volosi nem alázatos kísérőzenészekből áll, hanem őrült művészekből, akikkel a mi őrült művészünk most együtt őrültködött egy jót.

A nemzetközileg is elismert lengyel zenekar egy olyan, minden kategóriától mentes egyedi és eredeti stílust alkotott, mely egyszerre modern és tradicionális, klasszikus és népi, kárpáti gyökerekkel rendelkező dzsessz-improvizáció.

Tagjai Krzysztof Lason – hegedű, Stanislaw Lason – cselló, Zbigniew Michalek – hegedű, Robert Waszut – nagybőgő és Jan Kaczmarzyk – brácsa. A nyolcszámos albumon három Volosi-dal van, a többi Lajkó szerzeménye.

Előbbiek közül a Crawler az, amelynek fölleltem az eredetijét – a közös verzió picit gyorsabb lett, és persze agyon van szólózva. Most hát van az emberiségnek egy nyugodtabb és egy idegesebb Crawlere.

A címtelen lemez dramaturgiája is körülbelül az egy zaklatott nóta – egy nyugodt nóta libikókájára épül, és a higgadtabbaknál általában hamarabb fölfogja a fül, mi is történik itt, milyen gazdag hangzást is tud produkálni egy „vonóshatos” (három hegedű, brácsa, cselló és bőgő). Eszméletlenül jól szól az album, és eszméletlenül nehéz hallgatnivaló, de hát ebben sincs semmi különös, Lajkó Félix legfeljebb annyiban csinál funkcionális zenét, amennyiben segédeszközöket komponál a kollektív eksztázisba eséshez.

Aki meg nem eksztázisba esni akar a zenétől, az nem őt fogja hallgatni. A profik és az abszolút hallásúak meg majd fölvághatnak ismerőseik előtt azzal, hogy mindhárom hegedűt meg tudják különböztetni (na jó, az igazi feladat azt a kettőt megkülönböztetni egymástól, amelyik nem Lajkóé).

Apropó, őrült vonósok és eksztázis: ennek az útnak érvényes folytatása az lenne, ha Lajkó legközelebb az Apocalypticával készítene lemezt. De mivel ő jó autonóm zenészhez illőn magasról tesz rá, hogy ki szerint mi érvényes, nyilván nem fog, így egyszerűen csak örüljünk annak, hogy van nekünk egy (már-már) világhírű, őrült hegedűsünk, aki azt csinál, amit akar.

A CD-tokot meg óvatosan nyissuk ki, mert nincs pattintója, így könnyen elszállhat a lemez. A borítón egyébként egy ló van. Nem éppen eredeti, de kötözködni sem érdemes vele. Teknősbékát mégse rakhattak rá…

Lajkó Félix & Volosi, Fonó Budai Zeneház, 2019.