Robert Merle végtelen lehetőségeket teremt az írói fantáziának

Ha van könyv, amelyik kitölti a karanténból hátralévő időt (még akkor is, ha Isten ments! évekig eltart a karantén), az nem más, mint Robert Merle Francia história című tizenhárom kötetes (!) regényfolyama, remekműve, amelyik úgy szippantja be az olvasót már rögtön az első mondatokkal, és úgy viszi le aztán a fejét, hogy annál jobb se kell, de nem is kellhet: ez maga az irodalom, és minden, ami az irodalom udvartartásához tartozik.

Szinte mindegy is, miről szól, de persze kell valami váz, amire a sok csoda felfűződik: a sorozat a 16-17. századi Franciaország történetét dolgozza fel; az első hat kötet narrátora Pierre de Siorac, a hugenotta orvosból lett kém, a hetedik kötettől kezdve az ő fia, Pierre-Emmanuel narrálja a történteket. Olyan főszereplőket választ a szerző, akik számos fontos eseményél jelen voltak, vagy jelen lehettek volna, de mivel így nem feltétlenül léteztek, csomó kellemetlen köteléktől megszabadítja az írói fantáziát, és végtelen lehetőségeket teremt számára.

Merle hetvenéves volt, amikor az első kötet – a sorozatcímadó Francia história – megjelent, és nem is tervezett többet írni, de az olvasók kívánságára írt még 12 kötetet. Az utolsó 2003-ban jelent meg, amikor 95 éves volt (2004-ben hunyt el). Nekem megvan a teljes sorozat, gyönyörű kiadásban – ha egymás mellé helyezem a köteteket a polcon, a gerincképrészletek egy csodálatos csatajelenetet adnak ki, tehát könyvtárgyként is lenyűgöző az egész. Sokáig azonban csak darabokban ismertem, például az önmagában is tekintélyes méretű – és önmagában is élvezetes – Íme, a király (a sorozat 3. kötete) megvolt, de együtt teljes az élmény.

Mint a jó „történelmi regények” esetében, itt sem annyira a történeti hűség az, amiért jó olvasni a köteteket – egy csomó minden amúgy is irreleváns számunkra –, hanem… hanem nagyjából minden, amiért jó olvasni, amiért érdemes szeretni az irodalmat: a mesélő egyszerre végtelenül bölcs, mégis üde és pajzán, komoly és kedvesen léha hangja („No meg mohón vágytak bókjaimat hallani, melyekkel sosem fukarkodtam irányukban. Hölgyek esetében, hitem szerint, nem kiskanállal kell a bókot adagolni, hanem kőműves módjára vakolókanállal, azt a csekély bizalmat megerősítendő, melyet szegénykék szépségük maradandóságába vetnek. Ehhez egyébiránt nem kellett álságoskodnom vagy erőlködnöm, lévén természettől fogva igen fogékony a női bájakra, úgyhogy elég egy csinos leányra ránéznem, s mindjárt nagy kedvem támad megcirógatni, s ha ezt nem tehetem kézzel-ajakkal, legalább szavakkal megsimogatom, nemcsak neki szerezve gyönyörűséget, hanem még inkább magamnak.”), a gondosan kimért, mégis bőven és ízléssel áradó erotika, a feszültség olyan szintű fenntartása, amire a legizgalmasabb sorozatok sem képesek, és hát az egész posztmodern irodalmat zsebrevágó önreflexív fordulatok (itt például a szerző-narrátor-elbeszélő a képzeletbeli olvasónővel beszélget a könyv cselekményébe ágyazva): „– Uram, miért hízeleg annyira gyengéd nememnek? Mi engem illet, sokan állítják rólam, hogy nem vagyok éppen csúnya, de kegyelmed igazán azt képzeli, hogy minden olvasónője szép? – Azt, asszonyom. Állítom: egytől egyig szépek, legalábbis addig, míg engem olvasnak.”

És így tovább, a gyönyörűségig.

Az a jelenet pedig, amikor a franciák belépnek egy angol kocsmába („E szóra: »francia«, megbolydult a terem, s ahány tekintet, mind úgy szegeződött rám, ahogy a célba találó nyíl: rezegve.”), és két és fél oldalon lemegy a legteljesebb nemzetkarakterológiai börleszk-párbeszéd és -párbajelőkészület, hát annál szebb talán nincs is… Kezdjék el olvasni, hölgyeim és uraim, és többé nem tudják abbahagyni; aztán mire a 13. kötet végére érnek, elmúlik minden rossz.

Robert Merle: Francia história. Tizenhárom kötet.