Segélykoncert – Segítségnyújtás a szegénytől a még szegényebbnek I. rész

Hogy mennyire nem maradt le már a nyolcvanas évek közepén a magyar könnyűzenei élet a nemzetközitől – aminek sok magyarázata közül az egyik az enyhülő pártállami kultúrpolitika által engedélyezett magánszervezésű koncertek megszaporodása volt –, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Londonban és Philadelphiában 1985. július 13-án az afrikai éhezők megsegítésére tartott koncertet követően nem egész fél évvel Magyarországon is csatlakoztak Bob Geldof kezdeményezéséhez. Éppen harmincöt éve, 1985. december 26-án és december 28-án rendezték meg a Budapest Sportcsarnokban (BS) az Élő segély Afrikáért elnevezésű nagyszabású koncertet mintegy kétszáz zenész részvételével.

Budapest Sportcsarnok, Élő segély Afrikáért, kétnapos könnyűzenei koncert 1985. december 26-án és 28-án. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Magyarországon sem volt előzmények nélküli a könnyűzenei segélykoncert mint kezdeményezési forma. 1965-ben a KISZ Vas megyei Bizottsága határozta el, hogy a helyi árvízkárosultak javára segélykoncertet rendez, amelyre meghívta Zoránt is. Az Omega és a Tolcsvay-trió az 500 év – 500 iskolai könyvtár elnevezésű rendezvényen lépett fel 1976. február 14-én a Nemzeti Sportcsarnokban, az oktatási intézmények könyvállományát gyarapítandó, és ehhez hasonló kulturális és szociális misszió még akadt néhány ekkoriban. A Bojtorján együttes az újpesti Ady Endre Művelődési Központban 1983. október 9-én adott koncertjének bevételét a Mozgássérültek Újpesti Klubjának ajánlotta fel.

Árvíz, földrengés, éhínség

A magyarul Élő segélynek (Live Aid) nevezett óriási megmozduláshoz időben legközelebb a peremartoni és berhidai földrengés károsultjai megsegítésére adott Segít a dal című koncert volt 1985. november 11-én a Budapest Sportcsarnokban, ahol fellépett a Dolly Roll, az R-GO, a Hungaria, a Neoton és a 100 Folk Celsius, a műsorvezetők pedig Cintula (Keresztes Tibor) és Dévényi Tibor voltak.

Fenyő Miklós és csapata a Segít a dal című koncerten
Fotó: Csaba Zoltán

1985 decemberében az afrikai éhezők kerültek sorra, ami alapjaiban vetette fel a Föld eltartóképességének kérdését. 1985-ben négymilliárd körül volt a világ összlakossága, és már akkor nagyon komoly problémák voltak az élelmezéssel, napi szinten ezrek, de a becslések szerint még valószínűbb, hogy tízezrek haltak éhen Afrikában és a szegény országokban. Napjainkban a nyolcmilliárdhoz, tehát ennek a duplájához közelít a világnépesség, így nem véletlen, hogy még mindig fennáll az éhezés és az éhenhalás szörnyű gondja, sőt inkább az a csoda, hogy ez a fajta válság nem eszkalálódott.

Az éhezők megsegítéséért tartott koncert második napjához egyébként egy apró, de érdekes politikatörténeti adalék is kapcsolódik, eszerint éppen ezzel egy időben tartotta a Belügyminisztérium az országos parancsnoki értekezletét, amelyen maga Kádár János is felszólalt. A beszéd arról híresült el, hogy a belső ellenzékkel szembeni kemény leszámolás taktikáját hirdette meg, nem visszariadva az erőszaktól sem.

Erről persze mit sem tudva mindeközben a segélykoncert-láz folytatódott: 1986. szeptember 12–14-én szintén a BS-ben Sztárok a gyermekekért címmel rendeztek műsort a battonyai SOS Gyermekfalu részére, ugyanitt 1986. december 3-án Sportsegély címmel, majd 1987. március 15-én a mozgáskorlátozottak sport és szabadidőközpontja javára és 1987. május 16-án Maradj köztünk! mottóval a kábítószerfüggő fiatalok megsegítésére rendeztek koncertet.

A segélykoncert-láz helyszíne a Budapest Sportcsarnok kívülről
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Kádár-rendszerben a zenekarok önállóan nem szervezhettek ilyen jellegű hangversenyeket, de az Országos Rendező Iroda (ORI) és legfőképpen az Omega, valamint a külföldi előadók tekintetében a Nemzetközi Koncert Igazgatóság időnként belevágta a fejszéjét abba, hogy hangzatos hírveréssel és nemes célokat kitűzve ilyen jellegű koncerteket szervezzen. Ehhez szükséges volt a zenekarok beleegyezése és aktív közreműködése, hiszen mégiscsak az ő bőrükre ment az önkénteskedés.

Importált jótékonykodás

1985. július 13-án kétórás különbséggel kezdve, tehát az időeltolódás ellenére csaknem egy időben rendezték az angliai és az amerikai koncerteket. Nem is volt átfedés a két koncert fellépőgárdája között, az egyetlen Phil Collinst leszámítva, aki miután végzett a londoni Wembley Stadionban a műsorával, magánrepülőre szállt és gyorsan ott termett Philadelphiában, hogy ott is elkápráztassa a nagyérdeműt. A Magyar Televízió is közvetítette a műsort, Baló György kommentálta a világ addigi legnagyobb nézettségű pop-rockzenei rendezvényét, de mellette megszólalt szakértőként Presser Gábor is, aki már ekkor tett arra utalást, hogy ennek a nagyszerű kezdeményezésnek Magyarországon is meg kell valósulnia. Jó darabig nem lehetett azonban semmiféle konkrétumot tudni erről, mígnem egyszer csak 1985 decemberében, a dátumhoz képest kicsit talán kései időpontban Presser Gábor és Sztevanovity Zorán sajtótájékoztatót tartott az Élő Segély Afrikáért magyarországi megvalósulásáról. Kiderült, hogy az ORI és a KISZ KB égisze alatt működő Ifjúsági Rendező Iroda (IRI) segítségét próbálják mind kevésbé igénybe venni, azaz a pártállamtól majdhogynem független kezdeményezés gyakorlatba való átültetéséről volt szó.

A segélykoncert helyszíne, a Budapest Sportcsarnok belülről
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Hogy ez a függetlenség teljes mértékben mégsem valósulhatott meg, arról a pártállami rendszerbe tökéletesen simuló Népstadion és Intézményei szervezetébe tartozó BS mint helyszín, és a rendezvényről „tudósító” állambiztonsági beépített téglák gondoskodtak, elegendő, ha arra gondolunk, hogy a fellépő zenészek között is voltak besúgók. Persze ragyogóan működtek a jól bejáratott reflexek is, az „igazi” tudósítók, az újságírók tolla a főszerkesztők instrukciói és az öncenzúra nyomán is jól tudta mit szabad és mit nem leírni a segélykoncertről, így Presserék az akkori józan ész határai között tudtak csak tevékenykedni. A fővédnök pedig stílszerűen a Magyar Vöröskereszt lett, amely köztudomásúlag megint csak a hatalom meghosszabbított kezének számított, bármennyire is egy nemzetközi szervezet hazai filiájáról volt szó.

A „slendrián diktatúrában” azonban néha elegendő volt egy-egy jóakaró a stratégiailag fontosabb intézményeknél, és máris könnyebben lehetett intézni az ügyeket. Ugyanakkor elég volt egy rosszakaró, és máris fuccsba ment a legjobbnak tűnő kezdeményezés is.

A szervezés dandárját a Magyar Média magánvállalkozásként működő műsoriroda vállalta magára, szponzorokat és védnököt keresve és találva az eseménynek. Ők úgy kerültek a képbe, hogy az 1985 áprilisában hozzájuk került friss munkatárs, Molnár Mária forszírozta a nyugati kezdeményezéshez való hazai csatlakozást, és a szavakat tettek követték. Az Ifjúkommunista című, a KISZ KB elméleti, politikai és módszertani, havonta megjelenő folyóiratának beszámolója szerint már 1985 májusában, amikor még az angol és amerikai zenészek is csak szervezkedtek, felvette a kapcsolatot Presserrel, aki ráállt a dologra, nyilván látott benne fantáziát. Ekkor még a magyar média világában meglehetősen Janus-arcúan álltak ehhez, és nem kaptak egyértelmű biztatást, ahogy kezdetben a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is húzódozott egy ehhez kapcsolódó lemez kiadásától. A KISZ-es havilap még azt is megjegyezte rosszallóan, hogy Presserék nem kaptak túl sok reklámot az 1984-es lemezükön szereplő Harmadik világ című számukhoz sem, pedig szerintük már csak a téma kapcsán is megérdemelték volna.

Füstbe ment tervek

Tőrös István, az akció sajtófőnöke a korabeli sajtóban arról számolt be, hogy hiába volt eleinte nehéz az indulás, 1985 nyarán már túltelítetté vált az eredetileg egyetlen napra tervezett program, pedig a szervezők sokakat nem tudtak elérni. Ennek szerinte egyrészt az volt az oka, hogy a zenészek elfoglaltak voltak és turnéztak, másrészt szabadságukat töltötték (és ne felejtsük el, akkor még nem volt mobiltelefon vagy internetes közösségi oldal, ahol bárkit ripsz-ropsz megtalálhattak volna), harmadrészt pedig éppen azon a nyáron zajlott a moszkvai Világifjúsági Találkozó, amelyen szintén több magyar élvonalbeli zenész vett részt. A végén kialakult nagy tülekedést úgy oldották meg, hogy két, de ha bővebben számoljuk, akkor három napra húzták szét a fellépőket, hogy mindenkinek jusson hely a Nap alatt. A lap szerint 148 (!) együttes vagy szólista jelentkezett az akcióra, és ha megnézzük a fellépők névsorát, akkor megállapíthatjuk, hogy ha ez a szám igaz – Szegedre, Pécsre és Debrecenbe is meghirdették a rendezvényt, ahol a helyi bandákkal és énekesekkel együtt már lehettek ennyien –, akkor sem biztos, hogy sikerült mindenkit szóhoz, illetve dalhoz engedni. Éppen ezért találták ki a „nulladik napot”, amelyen december 21-én Gyermekek a gyermekekért elnevezéssel a Magyar Úttörő Szövetség és a pionírmozgalmak nemzetközi szervezete, a CIMEA együttműködésével és az IRI közreműködésével jött létre a gálaműsor a BS-ben a Kaláka, a Kormorán, a Bergendy, a 100 Folk Celsius, illetve a Bojtorján és Halász Judit fellépésével.

Budapest Sportcsarnok, Élő segély Afrikáért, kétnapos könnyűzenei segélykoncert 1985. december 26-án és 28-án
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A két fő napon összesen harmincöt együttes vagy szólista kapott helyet a színpadon, és a szervezők, a Magyar Média, illetve a menet közben bekapcsolódott IRI, ORI és az Interkoncert még azzal is kacérkodott, hogy külföldi művészeket is meghívnak, de végül csak az angol Hazel O'Connor tette Budapesten tiszteletét, ő is csak azért, mert éppen a KFT-vel készített kislemezt. Sokféle elképzelés látott napvilágot, ezek közül az egyik annyira délibábos volt, hogy talán még ma, demokratikus és piacgazdasági viszonyok között sem lehetne egykönnyen végrehajtani. Azt tervezték ugyanis, hogy a december 26-i rockzenekarok majd helikopterrel (!) ingáznak Budapestről egyazon napon belül a tervezett vidéki helyszínekre, Pécsre, Szegedre és Debrecenbe. A tervet végül is túlzott volta miatt elvetették, de azt már a nagy nap előtt is híresztelték, hogy elővételben elfogyott az összes jegy – ami később kiderült, hogy nem volt igaz –, és voltak olyan iskolák, ahonnan a diákokat szervezetten utaztatták fel a koncertre tanáraik. Egyikük úgy nyilatkozott a kádári sajtóban, hogy akkor is eljött volna a fiatalokkal a koncertre, ha emiatt kirúgták volna a tanári karból.

Eleinte úgy tervezték, hogy a segélykoncert első napján vegyesen léptek volna fel a pop-rock formációk, míg a december 28-i alkalmon a Rock Színház vette volna birtokba a színpadot. Miután látták, hogy ez időpontbeli és stílusbeli egyeztetési nehézségekbe ütközik, szétválasztották a rockot a poptól, december 26-át az előbbieknek, december 28-át az utóbbiaknak adva, a Rock Színház önálló napjáról pedig lemondtak, de néhány számot ők is eljátszhattak a második napon. A zenészek is felosztották egymás között a szervezési feladatokat, az első napon Presser Gábor, a másodikon Zorán volt a főnök.

Közben ügyeltek a segélykoncert médianyilvánosságára is, a Magyar Hírlapban 1985. december 7-én a védnök Magyar Vöröskereszt képviseltében Brüll Miklós azt nyilatkozta, hogy a bevételek jó részét a száz és kétszáz forint között mozgó belépőjegyekből, valamint tombolajegyek eladásából kívánják realizálni (utóbbin egy autót is lehetett nyerni), a televízió pedig háromszázezer forintos közvetítői díj fizetését helyezte kilátásba támogatásként. Intézményi szinten többen is jelezték, hogy szponzorként szeretnének szerepelni, s a hivatalos közlés szerint a Mezőgazdasági Minisztérium szintén támogatta a rendezvényt, valószínűleg az élelmiszersegély összeállításában tudtak segédkezni. A tervek szépek voltak – ahogy a Reich Károly által ingyen erre az alkalomra alkotott plakát is –, a kivitelezésbe azonban némi hiba csúszott a későbbiekben.

A zenészek pedig meglepően reálisan meg tudták ítélni a helyzetet a segélykoncert kimenetelét illetően.

Az azóta már elhunyt Erkel András 1985-ben a Satöbbi együttes nevében mint menedzser (testvére, Erkel László, akit ma Kentaurként ismerünk, a zenekar korábbi billentyűse volt) nyilatkozott még a koncert előtt, és eléggé szkeptikus hangot ütött meg: – Láttam a híradókat, ismerem az angol akció eredményeit, tudom hányan halnak meg. Azt is tudom, hogy szükség volna például a hazai kisnyugdíjasok vagy a földrengéskárosultak segítésére is (ez utóbbi meg is történt a rockzenészek részéről – a szerk.). A rockzenészek – úgy gondolom – amit tehetnek, megteszik. Hisz’ ezzel párhuzamosan más jótékony célú koncertek is zajlanak. De a zenészek részéről ez csak gesztus, figyelemfelhívás a világ, a társadalom felé.

Hobót is mikrofonvégre kapták még a segélykoncert előtt: – Amikor felkértek, azonnal igent mondtam, mert kötelességemnek éreztem a segítését. […] Úgy gondolom, ilyen esetekben mindenkinek kutya kötelessége, hogy gondolkodás nélkül jöjjön, segítsen. Ha még tíz hasonló koncerten kellene részt vennem, akkor is jönnék. Mert arra gondolok, hogy az emberek lehetnek nehéz helyzetben nálunk is, de vannak, akik még nehezebb helyzetben vannak. Meg kell találnunk azokat a formákat, amelyeknek keretében itthon is, máshol is segíthetünk rajtuk. […] Ez az ügy mindannyiunk ügye, zenész és közönség egyaránt tudja, mit miért csinál. S én örülök, hogy garanciákat kaptunk arra, hogy a segély jó helyre kerül, élelmiszert, gyógyszert vásárolnak belőle. Én arra is büszke vagyok, hogy Magyarországon az elmúlt hónapokban több ’ügy’ érdekében is próbálták megnyerni a közönséget, s az egyáltalán nem rózsás anyagi helyzetünk ellenére a magyar rockzenészek felhívása még mindig hatni tudott az emberekre, az intézményekre. Mert olyanok irányítják az ’ügyet’, akiknek hitele van, s olyan akcióra készülünk, amelynek tisztességéhez, jó szándékához kétség nem férhet.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=mqeBm2W82nE[/embed]

Folytatjuk