Szarvascsoda avagy eurórul euróra

Az egymást látszatra szeszélyesen követő szóhalmazokból az olvasónak magának kell összeállítania, s ezzel meg is értenie a mondatokat.

Bíró Béla
2020. 11. 15. 21:30
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kolozsvári András legújabb (szám szerint talán ötödik) verseskötete, a Szarvascsoda alcíme líratörténeti felszólítás: „…avagy adjátok vissza a magyar verset a lírának!” A kötet műfaji megjelölése: Versek. Versen a nyelvi kifejezésnek szabályos, ritmusos, kötött formáját, illetve az e formában (gyakorta versalakzatokban illetve versszerkezetekben) megjelenő költői művet szokás érteni. Eszerint Kolozsvári András magát a költői formát (ezzel a kötettel is) hagyományos érzelmi-gondolati struktúrájához, a lírához szeretné visszaterelni. Hiszen a felszólítás bizonyos mértékben nyilván önmegszólításnak is tekintendő. A líra a hagyományos meghatározás szerint a szubjektív, belső tartalmak feltárulkozása, de eredendően mindig közösségi érzelmek (általában dalos) kifejezése. (A versek túlnyomó része formailag valóban a dal, esetenként kifejezetten az álnaiv gyerekdal kategóriájába lenne sorolható.)

Az archaikus lírában a költő mint a szubjektív belső alanya – az isteninek tekintett ihlet révén – kiválik ugyan a közösségből, de (az „istenekkel való” plátói „társalgás nyomán”) visszatalál közösségéhez. (Lásd az isteni átjárást szimbolizáló „nyitott száj” képzetét).

Ez a szabályos körfolyamat a költészet minden vonatkozását a legapróbb formaelemekig áthatja, s így válik alapvetően lírai tartalommá, azaz a közösségből való kiválás és az abba való visszatalálás érzéki megjelenítőjévé: az időmértékes vagy hangsúlyos verselés szabályosan ismétlődő alakzatai: a verslábak, a rímek, a szakaszok, a refrének vagy a versszerkezetek (az úgynevezett kötött formák) révén.

Kolozsvári András
Fotó: Tapodi Zsuzsa

Az újkori költészet mindinkább eltávolodott ettől a sémától. A hangsúly a közösségről már társadalmilag is az individuumra, azaz a közösségből való kiválás mozzanatára helyeződött át, az ihlet szakrális aspektusai jobbára elsorvadtak, s a közösséghez való visszatérés is relativizálódott. A költő gyakorta már csak önmagával kommunikál. Ez az az attitűd (mellyel Arany és Petőfi még polemizál) vagy a költészetnek az a formája, melynek keretében a költők (a fokozatosan semmibe tűnő olvasóközönség feje fölött) jobbára egymással társalognak, a legújabb kori költészetben szinte már általánossá válik.

Kolozsvári András versei mintha valóban ezt a tendenciát próbálnák visszafordítani.

Ami nem jelenti azt, hogy stílusában is a múltba fordulna vissza. A formabontásról, illetve a hagyományos formákkal való gyakorta meghökkentően ötletes költői játék alakzatairól maga sem mondana le. Igaz, az ő költészete is a gondolati líra irányába mozdul el, s ennek elkerülhetetlen velejárója, hogy az olvasót tudatosan akadályozza abban, hogy a fülbemászó verszene elandalítsa. Nemcsak a központozás gyakori elhagyásával, a soráthajlásokkal, a szavak nyelvtan-ellenes tagolása által kicsiholt rímekkel nehezíti az olvasást, de a – nem egyszer tudatosan kultivált – kínrímekkel is. Ezeknek a szövegeknek egy részét nem csak olvasni kell, de bizonyos értelemben meg is kell írni. Az egymást látszatra szeszélyesen követő szóhalmazokból az olvasónak magának kell összeállítania, s ezzel meg is értenie a mondatokat, elvégre csak azokat a mondatokat érthetjük meg igazán, amelyeket mi alkotunk meg és helyezünk el a számukra legmegfelelőbbnek tartott ko- és kontextusokban. (Lásd József Attila: „Pokolra kell annak menni…”) Ehhez ugyanis az olvasónak költőnek, de legalábbis egyfajta társszerzőnek is kell lennie …

Kolozsvári András azonban gyakorta siet segítségünkre. A líra egy másik sajátos aspektusát, a téridőbeli közelséget, azaz a pillanatnyiság élményét is vizuális módszerességgel jeleníti meg. Nem csupán a költői képek révén, de már a paratextusban is, hiszen minden egyes vers születésének pontos időpontját, sőt számos esetben a költői élmény kereteit is (például a helyszíneket) is gondosan megjelöli. S mindennek ismét csak súlyos tartalmi aspektusai vannak, a helyszínek ugyanis minden esetben erdélyiek és nyugat-európaiak. (Nagy ritkán magyarországiak is.) Sőt, a két fő „helyszín”, s ezzel párhuzamosan a meghasadt történelem, azaz a Trianon Előtt és Után húsunkba égett élménye adja azt a nosztalgiát, sajgást, a reményvesztett tehetetlenség fájdalmát, mely e versekből visszaömlik a közösségi tudatba. Hogy e költészet a fentebb érintett hagyományos értelemben is ténylegesen lírává kerekedjen.

De nyoma sincs itt valamiféle önsajnálatnak. A cizellálatlan fajdalom, a hegedni nem akaró seb fojtó szaga is meg-meglegyinti az olvasót. Nyersen, kegyetlenül. Mert ezek a költemények tele vannak olyan érzelmekkel, hangulatokkal, szinte már-már testi fájdalmakkal, melyekről a hazai magyar nyilvánosságban ritkán vagy soha nem eshet szó. Legalábbis azzal az őszinteséggel, mellyel ezek a versek élménnyé avatják őket.

Legtöbbünk úgy véli, hogy a tényeknek efféle nyers, irgalmatlan rögzítése többet árthat, mint használ. Inkább némi reményre, önáltatásra, hitre van szükségünk, hogy megmaradhassunk. Pedig ha a fájdalmainkkal és sérelmeinkkel való szembenézés elől fokozatosan általunk is megalapozottaknak vélt illúziókba menekülünk, valóban el vagyunk veszve.

Vállalnunk kell a sorsot, mely nemcsak méltánytalan, de gyakorta embertelen is. Ha képesek vagyunk érzékelni és mégis elviselni a fátumot, talán valóban lehet esélyünk rá, hogy megmaradunk. A történelem nem ért véget. Sem nekünk, sem a románoknak. Csak együtt teremthetünk élhető jövőt. Nélkülünk (bár ők ezt nagyon másként gondolják) ők sem… Nem fájdalmainkat kell szőnyeg alá söpörnünk, hanem abban kell hinnünk, hogy az előbbi felismerésre „honfitársainkat” is hasonló fájdalmak fogják rákényszeríteni. Mert hazugságokra, elvakultságra soha nem lehetett és soha nem is lehet egészséges életet építeni.

A kötet öt jól átgondolt logika szerint összeállított ciklusra épül. Az első kettő, a Mehetnék és Tartósított mámor úti élmények lenyomatai. Magyarország- és Európa-szerte visszhangzik Erdély vagy az összmagyar sorsközösség élménye (Élmények keresnek, A nagy utazás, Turisztikai ellenajánlat, Földet berendezni, Forr a világ, Ósdi fénykép, Haj nyugatnak). A kiinduló kép, motívum gyakorta a magyar költészet egy-egy szállóige-szerű mondata, melyből aztán sajátosan erdélyi világérzés bontakozik ki.

A második ciklus, A tartósított mámor egyik legemlékezetesebb két sora az egész kötetet átható józanság lenyomata: „Az örök kozmosz nem áld és nem átkoz/ – csak kibocsát és felszippant magához” (Fájások). És ebben a ciklusban olvasható a legtöbb Itáliához kötődő – katolikusan keresztény – motívum is. A valóban testközeli Európa. S a ciklus utolsó verse a kötet egy jellegzetes motívumát pendíti meg, a gyerekhangra írt felnőtt költemény különös atmoszféráját (Felvilági alvilági ballada).

Talán a legnagyobb hatású ciklus a Maradnék, mely Kolozsvár fájdalmas himnuszával indul (Szülőváros újjal káros). Megrázó sorok a szülővárosról („Romok romok ti új romok/ A múlt köztetek tántorog.”). Hogy aztán a következő versek (Ebek harmincadján, Erdősirató) falvainkat is elparentálja („törmeléknépek közt / szépen felszívódunk…// Mert a szomorúság még reménnyel éltet/ de az üresség csak méreggel étet”). S a következő versekben is a székely fájdalom szakad fel (Áldozat, Székelynek lenni, s egyik legszebb versben, a Fényképben).

A beteljesületlen álmom című ciklusban a hitves iránti szerelem (Hitves, Volt benne élet, Nyírfa voltál, Pipacs, Dal) és a nőutód (a kislány) utáni hiábavaló vágyakozás nosztalgiája (Bevallja, kislány az álma, s lelke égre van kitárva).

A Szárnyatlan madár című ciklus a költő ars poétikája (az indító vers címe is Ars poetica, s a szabadság legmélyebb paradoxonáig jut el benne, a felismerésig, hogy szabad csak az lehet, aki a maga választotta kényszereknek engedelmeskedik.) Itt is a dal, a szabadvers, az időmérték keveredik üdítő változatosságban. Az utóbbiban Hermann Broch nagylélegzetű Vergilius regényének, a Vergilius halálának alaptémája tér vissza a Vergilius átszállása Brundisiumban cím alatt. „Mert az idők szava szól vala számból, s írnokom ő lett.” E líraiatlan mondat épp attól lesz lírai, hogy a lírai alany hangján voltaképpen a közösség szimbólumává váló Cézár szava szól. Ebben a ciklusban Kolozsvári András is hangsúlyosan elődeinek és kortársainak szerepeit próbálgatja mesterien. Ezek a kísérletek később egész kötetté dagadnak (Üzenet a Styx partjáról). Az utolsó költeményben már az irodalomtól való búcsú gesztusa is megkísérti (Az nem lehet. Vörösmarty Mihály dala). „Közösség nincs! – állítják a bölcsek,/ Pedig túlélni abban kellene,/ Lám jeget aszalva, összetörnek/ Kiket elhagyott annak szelleme.// Nincs saját nép és nemzet sincs saját,/ S ha van, az soha sem az igazi./ A politikai téboly, a párt / Falta fel, mit meg kéne vallani.”

Vergilius, Villon (és Caragiale), Berzsenyi, Arany, Vörösmarty, Ady, József Attila – és Bogdán László emlékek, reflexszerű villanások, de versformák szonettek, balladák is (A választó balladája) váltogatják egymást. Üdítő iróniával…

A múmia című ciklus az előbbiek motívumait játssza át mind keserűbb groteszkbe, hogy aztán a költő végül (némi József Attila-i közvetítéssel) Arany Jánosnak Rege a csodaszarvasról című költeményének remekbe szabott parafrázisával zárja a kötetet (melynek verseiben egyébként folyton ott érezni az Őszikék hangulatát is. De a versek jó részén A tudós macskájának keserédes humora is átdereng).

A csodaszarvasból (ez a József Attila-i variáns címe) Szarvascsoda lesz (ami – mint láttuk – egyben maga a kötetcím is), a változtatás a mitikus motívumot szarkasztikus jelentésmezőbe billenti át (lásd „szarvas hiba”!). Így aztán az sem lepheti meg az olvasót, hogy a két vitéz „Hunor módra” (Magyar neve el sem hangzik a szövegben) nemzetteremtő kalandja a Dúl és Belár lányaival rögtönzött etnogenezisből fokozatosan a közösség széthullásába, a nyugati lidércek üldözése közben idegenbe szakadozó vitézek össznemzeti szétszóródásába fordul át. És közben folyik az antihajsza, melyben azt se tudni már, hogy ki az űző és ki az űzött. De azt igen, hogy immár nem a madár száll „ágról ágra”, sem az ének „szájról szájra”, hanem az újabb kori vitézek szálldogálnak „eurórul euróra”. Az ironikusan fájdalmas refrén valóban szíven üt. Merthogy az utódok „mivel az otthoni emlő/ kiürült és lőn veszendő” – mindennapi élményünk ez már, teheti hozzá a recenzens is – „kicsaptak a külhonokra/ gímet űzni a tilosba…// szétszéledt hazának népe/ volt és nincs csupán a képe/ lépre ment vagy elcsavargott…/ Haj leventék haj tündérek / elárvul a honi fészek/ nagyvilági sír emészt meg/ éhen hal a honi féreg// se híretek, se hamvatok…// maradi ki itthon marad/ s ha a bánat szívbe harap/ harapd vissza boromissza/ megment Mohamed vagy Krisna.”

S az utolsó személyesbe átváltó szakasz: „eurórul euróra/ zsákmányért szálltam én lóra/ magam lettem végül zsákmány/ vagy csak hiszem vérem láttán”.

Ezzel a keserű mondattal zárul az a nagyívű lírai látomás, melyet a kötet versei felrajzolnak az alkonyi égre. De persze ez az alkonyat is keserűen ironikus, hiszen a második euró (az euróra) már normál betűtípussal vésetik az emlékezetbe, miközben az első (az eurórul) az archaizáló szándékot híven követő dőlt betűvel. Ekként azonban az euróra inkább az aurórát, a hajnalpírt juttatja az olvasó eszébe, az európai materializmus pénzes virradatát, mely a török, Habsburg, majd szovjet uralom után immár a korábbiakat is „betetőzheti”.

Jelképes sírhalom gyanánt…

Kolozsvári András: Szarvascsoda, avagy adjátok vissza a magyar verset a lírának! Versek, Gyergyószentmiklós, Mark House Kiadó. 2020

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.