Tárca az öncélú művészkedésről

A tárcaíró fiatalabb korában, ha nem is rajongott érte, de nem vetette meg annyira az öncélú művészkedést, mint manapság.

Reflection of Young Man Bushing Hair in Mirror Getting Ready to Go Out Fotó: 123RF

A tárcaíró nem szereti az öncélú művészkedést. Soha nem is szerette. Évtizedeken át gondolkodott, sok alkotóval beszélgetett is erről, mármint hogy kifejezetten káros egy társadalomra, ha egy alkotó öncélúan művészkedik, de csak néhány éve körvonalazódott az a válasz, ami teljesen logikus és megnyugtató. Mármint a tárcaírónak. Fiatalabb korában, ha nem is rajongott érte, de nem vetette meg annyira az öncélú művészkedést, mint manapság. Akkor szódával elment, ma már szódával se megy el. A boros hasonlatról az is rögtön eszébe jutott a tárcaírónak, hogy ma már, ha nagyon különleges alkalomkor iszik is egy pohár bort, akkor az csak igazán jó bor lehet. Úgyhogy nemcsak a művészkedés nem megy el szódával, hanem ma már szinte semmi nem megy el szódával. A tárcaíró ugyanis eljutott élete kétharmadához (legalábbis reméli a tárcaíró, hogy van még legalább egyharmadnyi ideje), és mindenből inkább a kevesebbre törekszik, de az legyen igazán jó minőség. Úgyhogy még a szóda se megy el szódával, a műanyagpalackozott, buborék nélküli szénsavasnak eladott termékeket se issza, akkor inkább egy nagy pohár jó hideg csapvizet. Ami egyébként tisztán, szörpök nélkül a legegészségesebb. Amióta a tárcaíró egy elég szigorú cikk hatására elhagyta a szörpöket a csapvizes poharából, nemcsak jobban érzi magát, de rájött arra is, milyen finom íze van a víznek. Pontosabban arra jött rá, hogy még a víznek is van íze. Amúgy is megfigyelte magán, hogy amióta egyre idősebb, a letisztultabb, kevésbé erős ízeket szereti.

Baj, ha a művészet az önzőségről szól. Az egóról. Arról, hogy csak az „én” számít, semmi más.
Fotó: 123RF

A tárcaíró tehát csak néhány éve jött rá arra, mi is az igazi baj az ilyen művészkedéssel. Az, hogy a befogadó is öncélú művészkedésnek tekinti. Tudja jól, miért hozta létre a művész, a létrehozás körülményeit is sejti, hiszen tengernyi irodalma van annak, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti öncélú művészkedést magas szinten művelő öncélú művészek hogyan hozták létre az öncélú művészi alkotásaikat. Amelyekre ma már senki nem emlékszik, de arra igen, mennyi erotikus rítus, drog vagy alkohol kellett ahhoz, hogy az a bizonyos öncélú művészeti alkotás megszülessen. Az öncélú művészkedéssel tehát az a baj, hogy nem a műről szól, hanem minden másról. Arról, hogy az alkotó létrehoz, és ha már alkot, akkor biztos művész is, mi más is lenne, hiszen milyen érdekes körülmények között teszi ezt. Normál körülmények között ugyanis az öncélú művészet nem tud megszületni, mert általában nem szól semmiről. Illetve önmagáról mindenféleképpen szól az öncélú művészet. Ilyenkor az alkotó bármit is csinál, az már „valami”, és mivel ő csinálja, művészet is egyben. Az öncélú művészettel tehát az a fő baj, hogy az önzőségről szól. Az egóról. Arról, hogy csak az „én” számít, semmi más. Arra tanít, hogyha valaki szürreá­lisan nagyra növeli az egóját, akkor mindent megtehet. Még azt is, hogy művészetnek nyilvánítja azt, amit létrehoz. Az öncélú művészet tehát arra tanít, hogy az önzőség kifizetődő. Pedig alázat nélkül nem művész a művész.