Vétkeink és vigaszaink sora

Bálint Tamás Hibalista című, negyedik verseskötetéről a könyvespolcon tompa színekkel és absztrakt formákkal rejtőzködő borító alapján senki nem gondolná, hogy villoni vehemenciát rejt.

Ritka hang a kortárs költészetben a míves strófákba öltöztetett lelkiismereti líra. Még ritkább, ha nem érezzük, hogy egy jól fölkészült, versfaragó szakember magánügyeit olvasgatjuk. Bálint Tamás Hibalista című, negyedik verseskötetéről a könyvespolcon tompa színekkel és absztrakt formákkal rejtőzködő borító alapján senki nem gondolná, hogy villoni vehemenciát rejt. A Faludy György átirataiban kultikussá vált, de még számos nagyságunk által fordított középkori francia kalandorköltő hatása nem csak a jellegzetes, kiválóan tanulható, szavalható és megzenésíthető formavilágban nyilvánul meg – amit különben Bálint Tamás tökéletesen ural. A szembenézésnek, az önmagunk és a világ vizsgálata során föltett végső kérdéseknek a közvetlen hangja az, amitől ez a kötet nyomban bűvkörébe vonja olvasóját. Aranymetszésében áll A kárhozat útja című költemény, hét strófa (a prológgal nyolc) a hét főbűnnel; minden bűn egy másik asszonnyal való élmény leírása. Szinte hihetetlen, hogy a vers eseményei nemi aktusok (mintha Villon Vastag Margot-jának kolléganőit látogatnánk sorban egy kuplerájban), még sincs a költeményben erotika, dévajság, huncutság, „szexiség”, de vulgaritás, obszcenitás se, tűnődő mélabú annál inkább.

Ha van a költészetnek valamiféle megfogalmazható küldetése, ebben a kötetben ám legyen: a kívülálló hidegség föloldása, a lelkiismeret közel hozása, bűn, bűnhődés, bűnbánat és bűnbocsánat átélhetővé tétele. Hibalista: megalkuvás kisszerűségünkkel, behódolás a középszernek, hiába­való szolgálat összekoszolt, fehér gallérral, a pincék szennyezett bora, az elveszett lovagkor, herceg, baronne, a reggel nélküli ébredés, és hogy magunknak is csak zálogba maradunk…

És mindez a gyönyörűen borzadályos, düreri melankólia, memento mori és pestissel fertőzött életöröm, vagy borral és bujasággal felöntött életuntság játékos, hullámzó sorokban csobog felénk, néha látszólag egyszerűen, mint az Egyszeregy című versben: „Az utcakő a járdaszélen / egyforma forma teljesen, / az emberek, a rajta járók / már mindenfélék vegyesen: / van egyenes, van, aki félig, / s ami nem illik egyre sem, / van olyan is, aki csak színlel, / bár mindegyiket ismerem.”

A kötet hangját meghatározza a minden és a mindegyik egyetlen emberi életre korlátozódó észlelete a múló időnek kitett, véges. De az utolsó, a Visszaút a fekete folyón című vers beszélője visszanéz a dombtetőről, és látja, a révész az érmékkel zsebében már fél­úton jár a folyón visszafelé, és még sok költemény zárásában olvasunk valamiféle buzdításfélét, de legalábbis reménykedést: van más lehetőségünk is, mint hibáink listájába szintén valamiféle hibaként illeszkedni.

Sőt úgy tűnik, már maga a tűnődés, a szemlélődés, a számvetés tudatos volta, az önvizsgálat is fölvillant valamit, ami a kárhozatból kivezet, mint Az örök mítoszának Ajánlásában: „Hű olvasóm, ne törjön le dalom, / nem kedvszegés; tán kulcs, mely elvezet, / magadba nézz és szólj, én hallgatom: / mi számított, örökre elveszett?”

Bálint Tamás: Hibalista. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest 2018.