Helyszín: Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központ (1143 Budapest, Stefánia út 34-36.)

A trianoni békediktátum katonai előírásai erősen korlátozták a szuverén magyar állam védelmi képességeit. A szigorú előírások szerint „…a magyar hadsereget a jövőben csak önkéntes belépés alapján lehet felállítani és kiegészíteni.”
A haderő létszámát 35 ezer főben határozták meg, amely létszámnak egy huszada (1750 fő ) lehetett hivatásos tiszt és egy tizenötöde (2334 fő) hivatásos altiszt. Minden tisztnek tényleges állományúnak kellett lennie. A tiszti utánpótlásra csak egy katonai tanintézet állíttathatott fel és csak annyi tisztet avathattak fel évente, amennyi a szolgálatból kiváltak számát pótolta. A legénységi állományt szerződéses katonák alkothatták, akiknek 12 év kötelező szolgálatot kellett teljesíteniük.
Meghatározták a fegyverek számát és egy–egy fegyvere eső lőszermennyiséget. Így minden ezer fő után 1150 puskát vagy karabélyt (fegyverenként 500 lövéssel), 15 nehéz vagy könnyű géppuskát (fegyverenként 10000 lövéssel), 2 könnyű aknavetőt (1000 lövéssel), 2 középnagyságú aknavetőt (500 lövéssel) és 3 tábori vagy hegyi ágyú vagy tarack (1000 lövéssel). (A 105 milliméternél nagyobb kaliberű lövegek használata tiltott volt.)
Nem engedélyezték a repülők és a páncélosok rendszerbe állítását. Tiltott volt a vezérkar, illetve a vezérkari testület és értelemszerűen a vezérkari tisztképző intézmény létrehozása is. Hadianyagot csak állami üzemben lehetett előállítani és csak az elhasznált hadianyag pótlására. Pontosan meghatározták a különböző alakulatok létszámát tiszti és legénységi állományra lebontva. A békeszerződés előírásainak betartására Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottságot hoztak létre, amely 1927. március 31-éig volt jelen Magyarországon és jogában állt a békeszerződésben előírtakat ellenőrizni.
A katonai előírások megkerülésére a Magyar Nemzeti Hadsereg – melynek a neve 1922. január 4-étől magyar királyi Honvédség lett – igyekezett minden lehetőséget kihasználni. A vezérkart a Honvédelmi Minisztérium VI. csoportfőnökének „nevezték el”. A vezérkari tisztek esetében a „vezérkari szolgálatot teljesítő” megnevezést használták, míg az 1750 főnyi tiszti állományon felüli létszámot különböző szervezetkben „rejtették”, úgy, mint vámőrség, pénzügyőrség, testnevelési- és népgondozói kirendeltségek, stb. A rejtett beosztásban lévők esetében a tiszti rendfokozatnak megfelelő „elnevezéseket” használtak. A tiszti állomány „rangosztályba sorolt közigazgatási alkalmazott” – ROSKA – volt, míg az altisztek a „rangosztályba nem sorolt közigazgatási alkalmazott” – RONKA – kategóriába tartoztak. Az ezredes megfelelője a főtanácsnok, tábornok megfelelője a vezértanácsnok, az altábornagyé a vezérfőtanácsnok volt. A katonai előképzést az 1921. évi LIII. törvénycikk – a testnevelési törvény – segítségével valósították meg az un. „levente mozgalom” keretén belül.
Magyarország anyagi helyzete az 1920-as évek végéig nem tette lehetővé, hogy az engedélyezett 35 ezer fős haderőt a Magyar Királyság „kiállítsa”. Jelentős változás csak az 1920-as évek végén, illetve Gömbös Gyula honvédelmi minisztersége (1929-1936) és miniszterelnöksége éveiben (1932-1936) következett be.