Állok a hatalmas hangárok előtt, és elképzelem, hogy a kilencvenes évek előtt a szovjet ármádia MiG-jei bújtak meg a vaskos betonépítményekben. Hiába a fűvel benőtt külső, a betoncsík mellett sorjázó hangárokról bármelyik légifotó-elemző tudhatta, hogy mik rejtőzhetnek a belsejükben. Komoly vasbeton építmények ezek, amelyeknek túl kellett élniük az esetleges légitámadást, majd indulhatott a válaszcsapás. Erre szerencsére nem került sor. A hangárok 15 tonnás kapuit mozgató motorokat kilopták – a magyarok a kivonulás után –, így traktor vonszolja ide-oda a hatalmas elemeket. Most apró gépek várnak a pilótáikra. Évek óta a tököli repülőtér az egyik munkahelye Magyari Gábor repülőoktatónak. Ha valakiben felmerül, hogy a 32 éves fiatalember a három évvel ezelőtt elhunyt űrhajós, Magyari Béla rokona, nem téved. A fia. Kilenc évvel a magyar–szovjet közös űrrepülés után, 1989-ben született.
Gagarin-diploma
Arról faggattam, édesapja hogyan élte meg, hogy nem repülhetett. Azt mondja, nem az volt a problémája, hogy nem ő lett az első magyar űrhajós, hiszen azzal, hogy vadászpilóta lehetett, megvalósította élet egyik nagy álmát. Az bántotta, hogy nem lett folytatás, nem volt második kör. Kilátásban sem volt, ha nem ő, de valaki második magyarként repülhet. Kiképzett űrhajósként hazajött, és sem vele, sem a világűrt megjáró Farkas Bertalannal az ország nem tudott mit kezdeni. Körbeutaztatták persze őket, de ennyi. Idegenül mozogtak a hazai közéletben. Talán érthető, hiszen speciális tudásukat csak az űrben tudták volna kamatoztatni. Büszke volt a Gagarin-diplomájára – ezt kizárólag repült űrhajósok kaphatták. Magyari Béla eredményei azonban olyan kiválóak voltak, hogy ő is megkaphatta. Farkas Bertalannal végig mély barátságban teljesítették a kiképzést, legendásan jó volt a kapcsolat közöttük.
Magyari Béla új célokat tűzött maga elé. Beült az iskolapadba, doktori címet szerzett. Az 1990-es évek elején a hátrahagyott szovjet repterek ellenőrzésével foglalkozott. 1998-ban fél évig Okučaniban a magyar műszaki kontingens összekötőinek a parancsnoka, Szarajevóban pedig egy SFOR-csoport irányítója volt. 2001-ben nyugdíjazták. Ezután a Magyar Asztronautikai Társaság elnökévé választották, később a Magyar Űrkutatási Iroda munkatársa volt.
Fia nem a katonai pályát választotta, polgári gépeken repül. Abban, hogy pilóta lett, biztosan szerepet játszott édesapja, akire mindig felnézett. Tőle örökölte a repülés szeretetét, de ha benne nincs meg ez az irány, kitartás, soha nem ült volna a pilótafülkébe. Azt mondja, egy nemzeti ikon családtagjaként nehéz helyzetbe került. Édesapja miatt számosan – tanárok és diákok – előítélettel közelítettek felé. Azt hitték, neki könnyebb elérni bármit, s akadt, aki emiatt tőle jóval többet kért, mint másoktól. Ezért hozta meg a család azt a döntést, hogy az egyetlen fiú – három lánytestvére van – külföldön tanul tovább.
– A családi ház erkélyén összegyűltünk, ahol úgy határoztunk, érettségi után az Egyesült Államokban, Floridában tanulok. A család összes spórolt pénze ráment erre az évre. Azt reméltük, hogy ösztöndíjat szerzek, ami a jó eredményeim ellenére sem sikerült, ezért visszatértem Európába. Varsóban tanultam, s lettem polgári pilóta. Imádtam ezeket az éveket, mert amit elértem, a magam erejéből sikerült – emlékezett Magyari Gábor.
Álmai netovábbja volt nagy utasszállító gép pilótájává válni, 2016 elején minden papírt megszerzett ahhoz, hogy Wizz Air-gépet vezethessen. Felvették a Wizz Airhez, 2016. február 25-én jött az értesítés, hogy mikor kell kiutaznia Franciaországba, elvégezni az Airbus adott típusára szóló tanfolyamot. Akkor már oktatóként dolgozott kétszemélyes kis gépeken. Ennek két oka volt. Az egyik, ahhoz, hogy valaki utasszállító repülőt vezessen, meghatározott számú repült óra kell. A szükséges órák megszerzésének egyik útja, ha oktatóként dolgozik. Magyari Gábornak ezzel a megoldással az órái is gyarapodtak, és a megélhetéséhez is hozzájárult. Amúgy programozóként, webfejlesztőként egészítette ki a bevételeit.
Kényszerű iránymódosítás
Utolsó munkanapját töltötte a gödöllői repülőtéren 2016. február 28-án. Növendékével teljesítette az előírt feladatokat, leszállt, és azzal oktatóként ott véget ért – legalábbis ezt hitte – a kis gépes karrier, és kezdődött volna a nagy gépes korszak. Utasként beült román pilótabarátja, Gheorghe mellé egy Cessnába. A gép a Gerecsében hegyoldalnak ütközött, és lezuhant, a pilóta szörnyethalt. Amikor Magyari magához tért a roncsban, próbálta felmérni a sérüléseit. A sípcsontja kilógott, a bal lábát inak tartották, a csípője és a medencéje négyfelé tört.
– Eltűntünk a radarernyőről. A leadott repülési terv alapján elkezdtek keresni. Négy órával később találtak meg bennünket. Az egyik mentős mondta, hogy egy-kettő-háromra kihúz. Mondtam neki, rendben, húzzon, de ha elkezd húzni, és közben leszakad a bal lábam, ne álljon meg, hogy mentsük meg a végtagot, hanem akkor ennyi volt. Felfogta a helyzetet, más megoldást talált, így a néhány ín és húscafat által tartott lábam is megmenekült. A román pilóta kiválóan felkészült a repülésre, rossz döntések sorozata vezetett a tragédiához. Tanulság, hogy egy pilóta nem lehet egyszerű utas, ha azt látja, hogy a parancsnok hibázik. Ha kételkedik, bele kell szólni. Amíg a repülők felszállnak, belekerülhetnek előre nem látható helyzetekbe, születhetnek rossz döntések, amelyek katasztrofális következménnyel járhatnak. Egyedül az édesapám bízott a felépülésemben. Két év kórházba járás után, mikor lábra tudtam állni, sokat dilemmáztam azon, hogy folytassam-e a repülést. Gheorghe felesége azt mondta nekem, hogy a férje biztosan repült volna. Két évvel a baleset után újra felszálltam. Utasként, majd hamarosan pilótaként. Nem okoz problémát a repülés, elfogadtam, hogy ez veszélyes üzem. Vannak pilóták, akikkel évtizedek alatt sem történt semmi – nekik lottózniuk kell.
Elterelendő a fájó emléket megkérdezem, találkozott-e ufókkal. – Naponta. A felhőkről visszaverődő napsugarak érdekes képződményeket hoznak létre, a párás levegőben is különleges látvány tárul elénk, mint ahogy az üvegfelületekről vagy a napelemekről visszaverődő fények is elkápráztatnak. Összezavarhatja az ember érzékeit a fényjáték, amit kezelnünk kell. A lényeg, ha repül is a jelenség, ne felénk tartson – elneveti magát.
Magyari Gábornak minden szükséges engedélye megvan, hogy nagy gépet vezessen, de átértékelte a céljait. Légitársasági pilótakarrier helyett saját repülős iskoláját építi, és elfogadta Ferencz Orsolya, az űrkutatásért felelős miniszteri biztos felkérését, csatlakozzon a csapatához, legyen az egyik vezetője a magyar űrhajósprojektnek.
Toborzó asztronautáknak
– Amikor szólt, bevallom, elérzékenyültem. Nem hittem, hogy ilyen szinten kamatoztathatom a repülés során szerzett tapasztalataimat. Édesapámmal egyébként nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy egy ilyen programnak miként kell kinéznie, milyen szempontokra, célokra kell figyelni. Eljátszottam a gondolattal, ha nincs a balesetem, esetleg magam is jelentkezhettem volna.
Ez a hajó elúszott, illetve mégsem. Édesapja öröksége az a gondolat, nem az számít, hogy valaki kijut-e az űrbe, vagy sem, hanem az, hogy része volt-e a csapatnak, vagy sem.
Egyébként két program megy párhuzamosan. Az egyik a magyar–amerikai űrrepülés, amelynek a célja, hogy magyar kutatóűrhajós amerikai segítséggel jusson fel a Nemzetközi Űrállomásra. A két évvel ezelőtt bejelentett terv részleteit az érintettek kidolgozták, hamarosan közzéteszik, hogy milyen felkészültségű jelentkezőket várnak. Az egyetemi diploma, a nyelvtudás alapvető, mint ahogy az is kritérium, hogy a jelentkező 45 évesnél fiatalabb legyen, illetve 150–190 centiméter között kell lennie. Ha a repülő-egészségügyi vizsgálaton is megfelel, akkor indul az érdemi válogatás. Aki minden követelménynek megfelel, biztosan repülhet az űrben – akinek szintén lesz tartalékja. Utóbbi lesz a következő – hangozzék bármilyen különösen – Magyari Béla.
Emellett javában tart az Európai Űrügynökség (ESA) űrhajósprogramja. Az ESA idén (2008 óta először) újra asztronautákat toborzott. Óriási volt az érdeklődés: míg 2008-ban alig nyolcezren jelentkeztek, addig idén több mint 22 ezren. A jelentkezők között volt 150 magyar is: 116 férfi és 34 nő. Fizikus, planetológus mellett olyan is jelentkezett, aki az ESA-nál dolgozik. A 150-es jelentkezéssel több országot – Litvániát, Szlovéniát, Ausztriát – is megelőztük. Érdekes lenne, ha az ESA valamelyik magyar jelentkező mellett döntene, mert akkor az amerikai programmal együtt két űrhajósa lenne Magyarországnak.
Édesapja hamvait Kiskunfélegyháza mellett, a repülőtér közelében szórta szét. Megbeszélték, hogy mi történjen az űrhajós földi maradványaival. Ez a forgatókönyv segített neki feldolgozni a történteket. – Ha élne, biztosan részt venne a magyar űrprogramban, talán ő vezetné.
Beszélgetésünk után beült a száz lóerős, kétüléses, alig kétéves, lengyel gyártmányú repülőgépbe, és elrepült a Duna felé.
Borítókép: Magyari Gábor kétéves lengyel gépével a Duna fölött. Édesapja hírneve miatt mindig többet követeltek tőle. Fotó: Kurucz Árpád
