A Lófej-köd nyolcadik bolygójára (6. jelentés)

Száraz Miklós György
2019. 02. 13. 21:15
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Apám levele ezzel a kurta mondattal kezdődött: „Megölted, akit a legjobban szerettem.” Hatásos, ugye? A folytatás is izgalmas.

„Megölted az ikertestvéredet is, de az nem érdekel. Nem volt időm megszeretni őt. Ahogy téged sem lesz. Ha olvasod ezeket a sorokat, akkor élsz. Tizenkét éves vagy, és tudsz olvasni. Gratulálok. Boldog születésnapot. Ha nem olvasod ezeket a sorokat, akkor nem élsz, vagy ez a levél elkallódott, és én most magammal társalgok. Ez sem lenne baj. Nem kívánok neked rosszat, végül is nem tehetsz semmiről. New Yorkban, egy szállodai szobában írom ezeket a sorokat. Az ablaknál ülök, te az ágytakarón fekszel. Fehér pólyában. Én választottam a színét. Évezredekkel ezelőtt. Amikor még vártalak. Rózsaszín, búzavirágkék, fehér. Anyád rám bízta a döntést, és én az ártatlanság színét választottam. December van, az ablak előtt hatalmas pelyhekben hull a hó. Ha más körülmények közt találkozunk, megszerethettük volna egymást. Van pelenkád, kosarad, cuclisüveged. Nem tudom, mit kezdhetnék ezekkel a tárgyakkal. Kaptam az üvegbe három deci anyatejet. Egy nő adta a kórházban. Egy magyar nő.

A második magyar, akiről tudok. Miután megölted az anyádat, az egyetlen embert, akit szerettem, az a magyar asszony megszoptatott. Vajon számít, hogy milyen anyatejet szív az ember? Gondolom, nem. Mégis azt írom most neked: magyar anya tejét szívtad életedben először. Hozzon neked szerencsét.”

Hozott?

Nem hozott?

Amikor a levelet olvastam, még nem tudtam. Ma sem tudom. Az én fekete bőrű, lapított orrú apám így folytatta.

„Semmit sem adhatok neked, csak hogy tudatom veled, amit senki mástól nem tudhatsz meg.”

És leírta azt a keveset, amit a családomról tudok.

„Anyai nagyanyádat Dönkarnak hívják. Tibetben született. A faluja legszebb lányának tartották. Tizennégy éves volt, amikor az anyja meghalt, és akkor kereskedő apjával a fővárosba, Lhászába költöztek, ahol megismerkedett anyai nagyapáddal, akit úgy hívnak, ahogy az összes amerikai kínait: Lee Cseng. Egy balfasz. Negyven évvel ezelőtt a Tibettel szomszédos Jünnan tartományból egy akrobatacirkusszal együtt érkezett Lhászába. Balsorsomra. Állítólag légtornász volt, és gumiember. Nem könnyű elhinni. Képzelj magad elé egy százhúsz kilós kínait! Harcsabajsza a nyakába lóg, narancssárga mandarinköntösben gubbaszt egy clevelandi bérkaszárnya negyedik emeleti lakásában. Kártyából jósol, és egy cilinderben eltünteti az utolsó száz dolláromat. Ha ezt el tudod képzelni, közel jársz ahhoz, hogy elmondhasd, ismered a nagyapádat.”

Mit szólnak? Mondják, mit várhat az élettől egy 12 éves magyar gyerek, akinek az anyai nagyapja egy százhúsz kilós kínai jós, aki ráadásul gumiember? Kilel a hideg.

„Nagyanyád és nagyapád Lhászában egymásba szerettek. Amit nehezen értek, mert nagyanyád tüneményes asszony. Mindegy, így rendelte a sors. Ha nem találkoznak, akkor anyád nem születik meg, és most nem én vagyok a világ legboldogtalanabb embere. Háború volt. Nagyapád úgy gondolta, a legjobb időpont egy föld körüli utazásra. Előbb Sigacéba mentek, ott faképnél hagyták a cirkuszt, és a Himalája jeges hágóin átvergődtek Indiába. Észak-Amerika földjére New Orleans­ban tették a lábukat. A nem kevés kínai férfi közül, akikkel volt szerencsém találkozni, nagyapád az egyetlen, aki nem szeret dolgozni. Lusta, mint a disznó.”

A legizgalmasabb most következik. Figyeljenek!

„Anyádat Clevelandben ismertem meg. A Kossuth-szobornál.”

Amikor először olvastam, nem találtam különösnek.

Kossuth-szobor. Na és?

Kossuth rádió, Kossuth utca, Kossuth cigaretta, Kossuth Nyomda, Kossuth-kifli, Kossuth Klub. Körülöttem minden Kossuth volt.

Lidérces, nem?

Ahogy szövik a párkák.

Jobb, ha megszokjuk.

„Ügyvéd volt, és politikus. Magyar szabadsághős. Oda van írva a szobra alá. Ő volt az első magyar az életemben. Hat hónapon át mindennap reggel és este, naponta kétszer találkoztunk a szobor lábánál. Életem legboldogabb hónapjai voltak. Lehet, hogy a sors tervez valamit veled meg a magyarokkal. Kik azok a magyarok? Annyit tudok, hogy a magyar nőknek sok az anyatejük. Ez azért nem sok, igaz?”

Igaz, kedves Papa! Neked mindig igazad van. Vitának helye nincs.

Apám önmagával kapcsolatban feltűnően tartózkodó.

„Magamról nem írok semmit. Elég, ha annyit tudsz, hogy apád néger volt. Beszéljünk rólam múlt időben! Ennyit rólam. Nyugodjak békében! Hidd el, jobb ez így. Befejezem. Odakünn hull a hó. Az élet illúzió. Ha a fehér pelyhek egy helyben állnak, akkor én emelkedem az épülettel együtt. Már tudom, mit kell tennem. Ha van valaki ott a vonal végén, vagyis ha nem magamnak írom ezt a levelet, akkor valamivel még tartozom. Élj boldogul! Megbocsátok neked.”

Értik? Megbocsát nekem. Ő! Aztán megnyálazza és 12 évre lezárja a barna borítékot. Ráírja a használati utasítást, feláll, odalép az ágyhoz, a pólyám alá csúsztatja a levelet, majd az esti hóesésben visszaballag az apácák kórházához. Felhág a széles lépcsőn, léptei már az üresen kongó folyosón visszhangzanak. Letesz a szülészet előtti portásfülke ablakába.

Ha író lennék, regényt írnék az életemről. Nem New Yorkban kezdeném, a hóeséssel, hanem 12 évvel később, Magyarországon, egy városi ház kertjében, ahol egy 12 éves fiú, aki magyarnak tartja magát, a boríték füle alá csúsztatja a papírvágó kés pengéjét, aztán olvas, olvas. Utána egy nagyot ugranék az időben előre. Nyolcvan évet.

És az a fiú még mindig olvas.

Egyedül a kertben.

Egyedül a városban.

Egyedül a földtekén.

A levél tartalmát már ismerik. A végén van egy nyúlfarknyi toldalék. Hogy apám ezt miért írhatta? Nem tudom. Talán azt gondolta, örülök majd neki. Igaza volt.

„Nagyanyád Clevelandben sokat mesélt anyádnak egy vallási ünnepről, amikor Lhásza fölött sárkányok hada sötétítette el az eget. Sok ezer színes, vicsorgó papírsárkány. Nagyanyád akkora hajókon utazott, mint egy-egy város, látta az óceánt, látta New York felhőkarcolóit, de semmi nem nyűgözte le úgy, mint a röpködő papírsárkányok Lhásza egén.”

A városom – Budapest? Granada? Pécs? Velence? Fez? –, én Pentapolisnak nevezem, régi város. Nem olyan régi, mint Trója, Jerikó vagy Róma, de nem is fiatal. Úgy kétezer éves. Lehet több is, hiszen kóricáltak erre korábban is emberek, de minket a kőbaltás ember nem érdekel, csakis a civilizált, aki kulturáltan, bronzból és vasból készített eszközökkel, karddal, lándzsával, íjjal és nyíllal, bombával és lángszóróval öl.

Hogy is hangzik a krónikások kedvelt fordulata?

„A város eredete ködbe vész.”

Lószart vész! Tűzött a nap akkor is, felkelt és lebukott, pislákolt a hold. Felhők futottak, eső esett, fák levelét cibálta a mediterrán szél. Voltak ködök is.

Szép világ lehetett.

Tudják, miért?

Elárulom.

Mert akkoriban, amikor Jézus Krisztus megszületett, és amikor Pentapolis már több volt, mint mocsarak közt megbújó házacskák laza csoportja, az egész földkerekségen mindössze százmillió ember élt. Gondoljanak bele! Görögök, Római Birodalom, germánok és szkíták, Kína, India, Afrika népei. Mind együtt százmillió. Csuda, nem? A majdnem embertelen bolygó. Micsoda éden lehetett!

Akkoriban, amikor Pentapolis első házai felépültek, és azokban kelta nők dagasztották a kenyeret, akkoriban a magyarok már magyarul beszéltek, ám még nem éltek Magyarországon. De már közeledtünk Ázsia felől.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.