– Én csak akkor csinálok valamit, ha az engem érdekel. Különböző tévéműsorokba is hívtak szerepelni, de ha úgy érzem, hogy nem vagyok oda való, akkor nem vállalom. A színpadhoz sem ragaszkodom görcsösen, addig állok ki a közönség elé, amíg igény van ránk, és nekem is jó érzés. A rádiós felkérést közel egyéves dilemma előzte meg, mert én sokáig a mikrofon másik oldalán ültem. Először az Est-beszéd, majd az In-team című műsort vezettem. Annak ellenére, hogy sok embert ismerek, a fél életemet a színpadon töltöttem, és mindenkivel megtalálom a hangot, az első interjú előtt úgy izgultam, hogy két napig nem aludtam. Olyanokkal akartam beszélgetni, akik mások számára példaértékűek lehetnek, mintát mutathatnak, igazodási pontot. Orvossal, színésszel, sportolóval, zenésszel, politikussal találkoztam. Imádtam, mert sok mindent megtudtam, sok dologba beleláttam. Például a köldökzsinórból levett őssejtről nálam hallottak először. Az amerikai rádiózás azt jelenti, hogy mindent én csináltam. Felkészültem az interjúra, leszerveztem a vendégeket, beadtam a mikrofonokat, a telefonálókat, indítottam a zenét, a reklámokat. Az akkori szokással ellentétben névtelenül vezettem a műsort, mert nem magamat, hanem a vendég értékrendjét tartottam fontosnak. Ha ez álszerénységnek tűnik, akkor is így gondoltam helyesnek.