A tőke bűvöletében

A Kádár-rendszer hosszú nyugalmáért benyújtotta a valóság a számlát, a hagyományos államszerep összeroncsolódott a nyolcvanas évek végére, és az agonizáló nagyvállalatok számára sem volt gyógyír. A politikusok tele voltak illúzióval – állítja az Állami Vagyonügynökség első igazgatója, a rendszerváltó elit egyik főszereplője: Tömpe István. A nagyvállalatok magánosításának sorát a Medicor nyitotta, majd kezdetét vette a legnagyobb állami cégek felvásárlása, olykor fillérekért. Az ország vállalkozói társaságalapítási lázban égtek, pillanatok alatt milliárdok cseréltek gazdát, hiszen nem voltak korlátok.

Bódy Géza
2019. 10. 12. 10:48
-
Parasztasszonyok licitálnak a nagynyárádi földárverésen, ahol a termelőszövetkezet földjét árulják, 1992 Fotó: MTI–Kálmándy Ferenc
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Most már nyugodtan alszik?

– Eddig is így volt.

– Ne mondja, hogy soha nem fenyegették meg!

– El nem raboltak, de kaptam bőven névtelen levelet. Voltak célzások, olykor konkrét fenyegetések, hogy ezt vagy azt másképp kellene csinálnom, netán álljak le. Elmúlt, vége. Mint privatizációs vezető naponta találkoztam üzletemberekkel, politikusokkal. Mindenki akart valamit. A rendszerváltozás előtti nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek időszaka a lobbizásról szólt. A magánosítás története botrányok története is. Egy cég magánosítása lehet korrupt, kótyavetyélős, s ha nem az, akkor is akadhatnak botrányt kiáltó – vagy csak suttogó – vesztesei. Ezeket nehéz megkülönböztetni egymástól.

– Melyik területért lobbiztak a legerősebben?

– Az agráriumért. Jobbról, balról, mindenféle trükkökkel vásárolták fel a téeszeket, földeket.

A kapcsolatokat nem velem tartották, miután tudták, hogy nem érdemes.

– Ahhoz, hogy miként jutott idáig, pályafutásának kezdetéhez, az 1973 és 1983 közötti időszakhoz kell visszakanyarodnunk. Ekkor a Gazdaságkutató Intézet tudományos kutatója volt. Sejti, hogy miért kérdezem?

– Persze. Több helyen is olvashatta Az elitek árulása című könyvemmel kapcsolatos véleményeket, amelyekben az áll, hogy jó ideig nem kerültem közel a nagypolitikához. Genfben is dolgoztam 1983-ig az Európai Gazdasági Bizottság szakértőjeként. Néha ez a karrier szem előtt volt a pályatársaim és mások előtt is, tekintettel arra, hogy apám a Központi Bizottság tagja volt.

– Aztán mégis hazajött. Hogy folytatódott itthon az élete?

– A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságának a titkárságára kerültem, amely Marjai József miniszterelnök-helyetteshez tartozott. Ez kiemelt munkahely volt, az egyik legfontosabb. Kényes ügyek tartoztak ide, külkereskedelem és részben az ország hitelfelvétele. Az Országos Tervhivatalban dolgoztam 1985-től, a termeléspolitikai főosztályt vezettem. Ezzel el is érkeztünk 1987 végéig, amikor már a miniszterelnök Grósz Károly volt. Bármilyen furcsa, mert nagyot álmodni, csakhogy sikertelen volt.

– Peresztrojka, glasznoszty. Egy korszak meghatározó jelszavai. Önök is reformlázban égtek?

– Erről nagyon sokan sokfélét gondoltak. Grósz olyan tanácsadó testület létrehozását szorgalmazta, amely kreatív módon megalkotja az újdonságokat. Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes mellett 1988 elején létrejött egy tanácsadó csoport, amely az ország fizetőképességének a megoldásával is foglalkozott, hogy végre legyen pénz a kasszában. A titkárság vezetője Kunos Péter volt, aki addig az Országos Tervbizottság titkárságát vezette. Feladataim miatt ekkor kerültem kapcsolatba a politikával. A parlamentben javaslatok százaihoz szóltunk hozzá, hol csendesen, hol vitázva. Szerettük volna beláttatni, hogy az országnak, a költségvetésnek pénz kell.

– Az ön számára kik voltak a rendszerváltás reformerei?

– Grósz Károly, a párt főtitkára ugyanolyan propagandista úttörő volt, mint Gorbacsov. Utóbbi egy birodalmat vezetett, míg a magyar politikus egy haldokló MSZMP-t. Sok mindent támogatott és megengedett. Grósz azonban egy idő után már nem tudta kezelni a hirtelen jött változást, az egész rendszer „ráborult”, és megbukott. Őt követte Németh Miklós, aki a rendszerváltás előtti utolsó kormány miniszterelnöke volt. A tornyosuló gazdasági nehézségek, a társadalmi morgolódás miatt pattanásig feszült a helyzet. Mindenki a nehézségekről, a válságról beszélt, a média nyitottabbá vált, és a problémák nyilvánosságra kerültek. Valóban közel voltunk a fizetőképtelenséghez. A Kádár-rendszer hosszú nyugalmáért a valóság benyújtotta a számlát, a hagyományos állami rutinok összeroncsolódtak, az agonizáló nagyvállalatok számára nem találtak gyógyírt. Mi magunk is tele voltunk illúzióval. Németh Miklóst kiemelkedő reformernek tartom, noha Grósz alighanem koncnak szánta azzal, hogy ha nem sikerül az országot stabilizálni, akkor majd legfeljebb leváltják.

– Mégis maradt.

– Igen. Jóllehet az iparban nem jött a megmentő lovag, példa erre a kohászat, a bányászat, a nehézipar leépülése, és a fizetési mérleg is nehézségekkel küzdött. Már semmilyen átfogó gazdaságpolitika nem volt érvényes 1989-től, csupán az volt a cél, hogy a választásokat megtartsák. Sokak számára ez volt a szabadság leglelkesítőbb korszaka. A kormány pártirányítása megszűnt, Németh Miklós könnyebben rá tudott hangolódni a rendszerváltó reformokra, így 1989 tavaszán új kormányt alakított. Nem volt ez járatlan út, korábban is voltak fontos reformelképzelések, a korhoz tartozik az új alkotmány átdolgozása. Egykori munkahelyemen, az Országos Tervhivatalban Kemenes Ernő került az élre, államtitkára Surányi György lett, én pedig a pénzügyminiszter-helyettesi széket kaptam. Sokféle változás indult el akkor a gazdaság irányításában.

– Mire gondol?

– A magyar külkereskedelem átalakításában, a köznyelvben liberóprogramnak nevezett intézkedés bevezetésében részt vettem, ez felszabadította az engedélyi kötelezettség alól a külkereskedelem jelentős részét. Az importhelyettesítésre épült gyárak megroggyantak, megállt például a Videoton fejlődése is. Az új idők hősei a másológépek importőrei lettek. A „klasszikus” export-import rendszert 43 külkereskedelmi vállalat felügyelte. Ezek monopóliumát szüntettük meg. Csakhogy a felszabadító hatás a KGST-re nem vonatkozhatott, egyre több és keményebb árut kellett adni például a szovjeteknek azért, hogy energiát kapjunk tőlük. Viszont sorra alakultak a pénzintézetek, e téren is elindult a mozgolódás.

– Egymást érték a bankok már akkor is?

– A kétszintű bankrendszer 1987-ben úgy alakult ki, hogy egyes részek leváltak a Nemzeti Bankról, és önálló kereskedelmi bankként kezdtek tevékenykedni. Például a Magyar Hitel Bank (MHB), az Országos Kereskedelmi és Hitelbank, a Budapest Bank, az Agrobank. Vitték magukkal a sokszor rossz hitelportfóliójú, behajthatatlan követelésekkel megtűzdelt, csődközeli állapotban lévő nagyvállalati ügyfeleket. Az MHB vezérigazgatója a karizmatikus Demján Sándor lett, akitől eredetileg Grósz Károly azt kérte, hogy pezsdítse fel a gazdaságot. A mezőgazdasággal kapcsolatos hitelezés a Kereskedelmi és Hitelbankhoz tartozott. Egyre többen vállalkoztak. Sajátos megújulás kezdődött.

– Ekkoriban született a társasági törvény is, amely aztán a gazdasági rendszerváltás egyik sarokköve lett.

– Mérföldkő volt, ez vezette be a vállalkozás szabadságát. Az állami vállalatok ugyanis alkalmatlanok voltak alapvető piacgazdasági lépésekre. Nem lehetett például bennük tőkét bevonni. Természetes, hogy a tanácsadók s főleg a pénzügykutató intézet munkatársai, a jogászok, illetve néhány vállalkozó vezérigazgató – például Martos István, Angyal Ádám – elkezdtek gondolkodni, hogy a tőkebevonás érdekében mit is lehet kezdeni a társasági törvénnyel. Az állami vállalat önmagában merev szerkezet, de képes létrehozni saját vállalatokat, ezért egyre nagyobb számban jöttek létre belőlük a korlátolt felelősségű társaságok. Ezzel elérkeztünk a spontán privatizációnak nevezett jelenséghez, amelyet a közvélemény gyanakodva fogadott.

Parasztasszonyok licitálnak a nagynyárádi földárverésen, ahol a termelőszövetkezet földjét árulják, 1992
Fotó: MTI–Kálmándy Ferenc

Adósságért tulajdonrészt

– Mi is az a spontán privatizáció?

– Spontán privatizációnak az állami tulajdon tömeges magántulajdonba kerülésének kezdetét, annak még pártállami keretek között kibontakozó, 1987–1990-es szakaszát nevezzük. A folyamatot az 1988. évi társasági törvény és a külföldi befektetéseket szabályozó törvény, valamint az átalakulási törvény alapozta meg és szélesítette ki. Eleinte nem az állami vagyon magánkézbe juttatása volt az elsődleges cél. A magasabb jövedelmek elérése, a vállalatok nehéz helyzetének javítása, fizetésképtelenségük elkerülése, piacaik bővítése, tőkeigényeik biztosítása, szervezetük korszerűsítése lett volna a fő feladat.

– Kecsegtető ígéretnek hangzott.

– Annál is inkább, mert az új vállalkozások indításakor adómentességet, minimális külföldi tőke bevonása esetében többéves adókedvezményt lehetett elérni. Az adósságoktól való megszabadulás legjobb útjának az kínálkozott, ha a hitelező bankok a vállalat adóssága fejében tulajdonrészt kaptak az adott cégből. Érdekesség, hogy amíg 1988-ban Magyarországon mintegy 2900 vállalat, azaz részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság és 180 ezer kisiparos, kiskereskedő működött, 1995-re a jogi személyiséggel rendelkező társaságok száma 110 ezer, az egyéni vállalkozók száma 850 ezer körülire nőtt.

– Melyik cég volt az első fecske?

– A gazdasági rendszerváltás első privatizációs esete a Medicor Orvosi Műszergyártó Vállalat üzlete volt 1988 körül, amelynek során a vállalatvezetés a minisztérium engedélyével saját cégeket, korlátolt felelősségű társaságokat hozott létre. Fogadni mernék rá, hogy a vállalati tanács mellett a vállalati pártbizottság is megtárgyalta és jóváhagyta a tranzakciókat. Ettől függetlenül a Medicor-ügyet 1990-ben már az Állami Számvevőszék vizsgálta. Ezt követte a többi vállalat, 1989 végére mintegy 40 vezető állami cég – például a Budaflax, Szerszámgépipari Művek, Tungsram, Videoton, Csepeli Szerszámgépgyár, Magyar Optikai Művek, Danubius Hajó- és Darugyár, Soroksári Vasöntöde, Cementipar – menekült olyan új működési formába, amely a vállalat belső gyárait, gyáregységeit, üzemeit és telepeit korlátolt felelősségű, illetve részvénytársaság formájában szervezte meg.

– Említette a gyanakvó közvéleményt. A listát hallgatva jogosnak tartották a felháborodásokat?

– Az emberek érezték, hogy helyzetünk nem javul, 1989-ben a többség már tudta, hogy rendszerváltás lesz. Ezt megelőzően sokan csupán modellváltásra gondoltak, beleértve, hogy a vállalatvezetőkből tőkés lesz, mint például Kínában. Hangsúlyoznom kell, hogy az igazgatók többsége nem akarta lenyúlni a céget. Tőkebevonás kellett nekik, és a megszerzett pénzt nem szívesen adták volna az állami költségvetésnek. Csakhogy a büdzsé halálos csatát vívott az adósságszolgálattal, ezért is akarták központilag eladni a vállalatokat. Volt tehát a decentralizált, a vállalati privatizáció, és közben létrejött a központi privatizáció gondolata. Majd rövidesen kitört a háború a spontán privatizáció körül.

– Emiatt mekkora viták voltak a legfelsőbb szinteken?

– Hatalmasak. Ezt kár is tagadni, noha lassan bontakoztak ki. Két tábor alakult ki markánsan eltérő intézményrendszerrel. Németh Miklós miniszterelnök sem tiltakozott a spontán privatizáció ellen, de fontosnak tartotta a vagyonvédelmet, és nem kedvelte a politikai botrányokat. Sok vezetővel együtt úgy gondolta, hogy érdekelt vezetés mellett jobb lehet a hatékonyság. Aztán később, a tapasztalatok alapján a vállalati tanácsok által kezdeményezett (spontán) privatizációval szemben jó néhányan 1989-ben a központi privatizáció mellett tettük le a voksunkat.

– Mi volt a vita lényege?

– A decentralizált módszer képviselői számára a vállalat a fontos, az ország költségvetése feneketlen hordó, nem szabad a pénzt beleönteni. Mi viszont azt mondtuk, nem lehet a vagyontól úgy megszabadulni, hogy közben hazánk egyre duzzadó adósságállománya felett szemet hunyunk. Az országban nőtt a spontán privatizáció megfékezését követelők, az állami ellenőrzést szorgalmazók tábora.

– Kik tartoztak ide?

– Lényegében az összes rendszerváltó párt az MDF-től az SZDSZ-en át egészen a Fideszig. De ezek valójában nem ebben a vitában vettek részt, hanem azt követelték, hogy a leköszönő kormány alatt ne folytatódjék a (spontán) privatizáció. Ebben az értelemben a központi kontrollt inkább támogatták.

– A rendszerváltó elit tagjai közé sorolja magát?

– A gépezet egyik vezetője voltam, s ebből a szempontból az akkori gazdaságirányításhoz tartoztam. Ahogy, más helyeken és más szinteken, Sárközy Tamás, Martonyi János vagy éppen Auth Henrik, nem is szólva Csillag Istvánról és Matol-csy Györgyről, Bokros Lajosról, Surányi Györgyről. Aztán ott vannak a bankárok, a vállalatvezetők. Száz és háromszáz közöttire becsülöm azok számát, akik az akkori gazdaságvezetés stratégiai helyszínein dolgoztak.

– Járt pártgyűlésekre?

– Nem. Jóllehet nekem is voltak politikai preferenciáim. Technokrataként éltem egy mozgalmas időszakban. Két év alatt, 1988 és 1990 között voltam kormányfőtanácsos, privatizációs kormánybiztos, pénzügyminiszter-helyettes, illetve az Állami Vagyonügynökség első igazgatója.

– Ezek alapján nevezhetjük a privatizáció atyjának?

– A tulajdonreformnak jelentős háttere, kutatói voltak. Tardos Márton, Kopátsy Sándor nevét kiemelném, de sokkal többen jeleskedtek. Ami a pályámat illeti, ezek az állomások sűrűn, bár néha alkalomszerűen jöttek. A kor hangulata az volt, hogy minden lehetséges. Aztán a korlátok, majd a falak leomlottak 1989-ben. Könyvemben írtam egy amerikai film főszereplőjéről, Charlie Wilsonról, s mondatai alapján nekem az 1989–90-es évek jutnak eszembe. Azt mondta: „Dicsőséges volt, megváltozott tőle a világ, aztán elcsesztük a végjátékot.” A korszakra jellemző, hogy egykor maga Grósz Károly ajánlott fel megvételre az amerikaiaknak ötven magyar nagyvállalatot, pontosabban azt, hogy az államadósságunkat vállalatokra cseréljük el, ami 1988-ban alapvetően propagandisztikus ötlet volt.

– Ön kezdte a privatizációs sort, meddig vezette a vagyonügynökséget?

– A munka 1989-ben kezdődött el az állami vezérlésű privatizáció és az állami vagyon védelmének törvényi megalapozására, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) létrehozására. Az Országgyűlés az ezekkel kapcsolatos törvényeket 1990 januárjában fogadta el, majd március 1-jén alakult meg az ÁVÜ a vezetésemmel. Csepi Lajos 1990 nyarán vette át tőlem a stafétát, előtte az ügynökség szervezési és tervezési szakaszában vettem részt.

– Alig pár hónapot töltött a szervezet élén. Miért menesztették?

– Még hivatalban voltam, amikor behívtak a Miniszterelnökségre, mert éppen a kereskedelmi létesítmények eladása volt napirenden. Azt javasoltam, hogy a boltok eladásakor legyen előnyük azoknak, akik 1948 előtt tulajdonosok voltak. Ezt a kezdeményezést visszautasították. Azóta is gondolkodom, hogy miért.

– Sejtése sincs?

– Nincs. Ironikus, hogy egy kommunista múlttal rendelkező egyén javasolja azt a polgári kormánynak, hogy tegyenek gesztust a magántulajdon érdekében, és nem fogadják el. Végül azt követően kellett elköszönnünk egymástól, amikor az IBUSZ-részvényeket kibocsátották. Antall József miniszterelnök behívatott, aztán menesztett. Közben elismerő szavakat is mondott, tulajdonképpen megvédett. A hivatalos indok szerint azért kellett odébbállnom, mert még az előző parlament választott meg igazgatónak az ÁVÜ élére. Aztán egyszer csak előhívták Csepi Lajost a mellékszobából, és bemutatták. Feleslegesen, hiszen ismertük egymást.

Tömpe István: A gépezet egyik vezetője voltam
Fotó: Katona Vanda

ÁPISZ, Gerbeaud, Ofotért…

– Ezzel a miniszterelnök le is zárta az ön korszakát?

– Igen. Az IBUSZ-ügyben még értek nemtelen támadások, afféle örökzöldek, amelyek a családomhoz kapcsolódtak. Pár hét alatt hozzászoktam ahhoz, hogy tegnapi ismerőseim közül sokan elfordítják a fejüket. Elég is volt. Felemésztette az energiáim. Az Antall-kormánnyal új privatizációs fejezet kezdődött.

– Még mindig nem értem, hogy mi történt.

– Az IBUSZ körüli vita két kulcskérdés körül forgott. Az egyik a részvények árfolyamának a változása, a másik a bécsi tőzsdén való megjelenésük volt. A kibocsátás után az árfolyam gyorsan emelkedett, Budapesten mintegy kétszeresére, Bécsben háromszorosára. Az MDF – főként Bethlen gróf érvelése szerint – ebben megbocsáthatatlan dilettantizmust látott, amellyel elkótyavetyélik a nemzeti vagyont. Mivel alacsonyan szabták meg a kibocsátási árat, a párt szerint a szokatlanul magas árfolyam-emelkedés a nyugati bankok és a spekulánsok hasznát gyarapította. A vagyonügynökség vezetői és az általuk felkért szakértők azonban másként vélekedtek. Az árfolyammozgás különösen nehezen látható előre egy kialakulatlan piacon. Az árak pár hétig szárnyaltak, aztán visszaestek.

– Csepivel kétségtelenül új korszak kezdődött. Ön hogy folytatta?

– Antall József nyomán Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter felajánlotta, hogy legyek utazó követ gazdasági ügyekben Ázsiában. Esetleg Tokió is szóba jöhet – tette hozzá. Nem vállaltam a bizonytalan jövőt sem magam, sem a családom miatt.

– Pedig kecsegtető ajánlat lehetett az itthoni viharok után.

– Az is volt. Ám nem sokkal később csengett a telefonom: a Magyar Külkereskedelmi Bank vezérigazgatója, Erdélyi Gábor hívott, s közölte, hogy megalakul a Daiwa-MKB Beruházási Bank. Értékpapír-kereskedelmi társaságként működne egy japán és egy magyar vezetővel, vagyis velem.

– Milyen volt a japánokkal dolgozni?

– Kollégánk korábban Tokióban kötvénykereskedő volt, dolgoztak éjjel, dolgoztak nappal. A japánokkal sokat utaztam, bejártam Ázsiában a banki irodákat. Az ottani kollégákkal való összecsiszolódás azonban nehezen ment.

– Eközben itthon beindult a privatizációs nagyüzem.

– A befektetési piac fő forrása 1990-től az Állami Vagyonügynökség volt. Kezdődött az első privatizációs program, aztán a második, és innen valóban nem volt megállás. Jöttek ide nyugatiak, keletiek. A legnagyobb nemzetközi tanácsadó cégek is megérkeztek, és még vagy ötven tőkeközvetítő társaság, ügyvédek, brókerek. A hazai szakemberek nagy előnye az volt, hogy ők bennszülöttként ismerték a törzsfőnököt és a családját. Tízezres ügyfélkör csatlakozott bankokhoz vagy olyan nagyobb társaságokhoz, mint például a Mol. És ahogy az lenni szokott, pár évtizeddel később a nyomozó hatóságok is kezdtek képzett embereket alkalmazni.

– Kezdetben mekkora lehetett a privatizációs bevétel?

– Az 1990. évi privatizációs bevétel 670 millió forintot tett ki, amit persze kiegészítettek a féllegális vagyonátjátszások. Ám 1991-re már 33 milliárdra ugrott ez az összeg. A következő pár évben a számláló 277 milliárdot mutatott, s a kilencvenes évek második felében időnként ennél is többet.

– A számok tükrében nem volt túl gyors ez a tempó?

– Az Antall-kormányban Kupa Mihály lett a pénzügyminiszter, Bod Péter Ákos dolgozott ipari és kereskedelmi miniszterként. Annyiban egy oldalon álltunk, hogy ők is a központi privatizáció hívei voltak. A vállalatot a tulajdonosnak, azaz az államnak kell eladnia. Az állam akkor gyors átmenetet akart a piacgazdaságba, sok bevételt reméltek. Ám ekkora cégtömeggel az ÁVÜ nem tudott igazán mit kezdeni.

– Hibáztatja magát?

– Utódaim ugyanazt a hibát követték el, mint mi, csak míg nekünk pár tucat vállalatunk volt, nekik sok száz. Ez nem ugyanaz. Nyilván ez is elvezetett a kilencvenes évek elején kibontakozó tömeges privatizációhoz. Visszatekintve másképp tettem volna sok mindent, például „szétszedtem” volna a szállodaláncokat.

– Miért nem tettek így?

– Egyben értékesítve több pénzt láttak az üzletben. Egyetlenegy dolog volt fontos, a költségvetési bevétel, ezzel párhuzamosan pedig hatalmas igény volt a cégekre. Ehhez képest félgőzzel folytatódott minden más, a kárpótlás, a nemzeti vállalkozóréteg támogatása, a munkavállalói részvénytulajdonosi program. A kilencvenes években éppen a jelentős készpénzbevétel ígérete volt az, ami miatt a közérteket, a füszérteket egyben adták el. Jött egy külföldi, akinek volt készpénze, s már vihette is, amit akart.

– Mindezek fényében beszélnünk kell konkrét cégekről is, hiszen nem volt olyan hónap, hogy ne lett volna valamilyen botrány.

– A spontán privatizáció első szakaszában a kft.-k létrehozásában érintett állami vállalatok száma több mint kétszáz volt, de pontos adatok nem álltak rendelkezésre. Állítólag 130 milliárd forintra tehető vagyon cserélt gazdát.

A nagy port felkavart akkori ügyek – ÁPISZ, Gerbeaud-ház, a Népszabadság, a vidéki napilapok és egyéb sajtótermékek, a Belvárosi Vendéglátóipari Vállalat és mások – privatizálása hatalmas nyilvánosságot kapott a kilencvenes évek elején. De felkavarta a port az Ofotért is.

– Ott mi történt?

– Két vesztes magyar cég pert indított annak megállapítására, hogy az Ofotért megsértette a saját privatizációjára kiírt pályázat feltételeit, amikor nem a Fotex–Kontrax, hanem a Herlango–Buchman osztrák–belga cégpáros ajánlatát fogadta el. Az egymást telefaxüzenetek ellopásával, ipari kémkedéssel, tisztességtelen összefonódással vádoló felek pereskedésének idejére az Állami Vagyonügynökség felfüggesztette a cég eladását. A bíróság elutasította a keresetet, mondván, a privatizációs ügyek nem tartoznak rá, az állami vagyon értékesítéséről szóló döntések előkészítését egyedül az ÁVÜ jogosult és köteles ellenőrizni. A vállalatot végül 1,2 milliárd forintért a Fotex vásárolta meg. Majd sorra következtek az újabb és újabb cégek. Nem volt megállás.

– Ezektől volt hangos a média.

– Elérkeztünk 1991 novemberéhez, amikor Palotás János MDF-es képviselő (később a Köztársaság Párt elnöke) nyerte meg a Pharmatrade Kereskedőház Kft. privatizálására kiírt pályázatot egy nála négymillió forinttal kevesebbet kínáló német cég előtt. Palotás a 824 millió forintos vételárból csak tízmilliót fizetett készpénzzel, a többit egzisztenciahitelből, illetve a Postabank kölcsönéből. A Pharmatrade-et később kiköltöztette a József nádor téri irodaházból, és az utóbbit – amelyet a magánosítás idején az ÁVÜ négyszázmillió forintra értékelt – 1994-ben 1,2 milliárd forintért eladta a Postabanknak. Az érdekességeknek ezzel nincs végük, már ekkor is volt „trafikügy”.

– Amelyben végül az olaszok jártak a legjobban?

– Az Állami Számvevőszék törvénytelennek minősítette, hogy az állami Harmónia Kereskedelmi Vállalat (HKV) a belőle korábban spontán módon „kiprivatizált” Harmónia Kereskedelmi Rt.-ben megmaradt kisebbségi részesedéséért cserébe visszaszerezte 84 trafikját. Az ügy kapcsán fény derült az igazi botrányra is: Nagy Oszkár HKV-igazgató 1989-ben 39 millió forintért apportálta a vállalat – akkori becslések szerint legalább háromszázmilliót érő – háromszáz darab üzlethelyiségét a Harmónia Kereskedelmi Rt.-be, majd az utóbbi többségi részesedését névértéken eladta egy olasz cégnek, amit az nem egészen egy évvel később a vételár hatszorosáért adott tovább.

– Úgy tűnik, a botránylista szinte végtelen. Sok eset vált az évtizedek során legendává?

– Például a zuglói telefongyár is 1994-ből, amikor az önkormányzat nyert pert az ÁVÜ-vel szemben. Az ítélet szerint a vagyonügynökség köteles volt kifizetni a korábban privatizált telefongyár alatti telek 170 millió forintos árát az önkormányzatnak. Az ÁVÜ arra hivatkozva akarta 15 ezer forintra csökkenteni az eredetileg 170 milliósra értékelt telekárat, hogy egy újabb vagyonértékelés alapján maga is csak összesen százezer forintot kapott az új tulajdonos Siemenstől a gyárért a korábban kialkudott 1,4 milliárd helyett. De a Hungaroton is megérne egy misét.

– A hanglemezgyártóval mi történt?

– Két ajánlat közül a rosszabbikat fogadta el az ÁPV Rt. a Hungaroton Holding Rt. eladására kiírt pályázaton 1995-ben. „A magyar kultúrának nincs ára” – ezzel indokolta Suchman Tamás privatizációs miniszter, hogy miért adták oda 250 millió forintért az egykor monopolhelyzetű hanglemezgyártó vállalat utódát az omegás Kóbor János és a korábban szintén zenész Várszegi Gábor Fotex-vezér köré csoportosult Magyar Művészek Konzorciumának.

– Kik tartoztak ebbe a körbe?

– Az akkori könnyűzenei elit olyan tagjai, mint Bródy János, Koncz Zsuzsa, Presser Gábor. Pedig náluk közel háromszor többet kínált a holland PolyGram B.V. Már négy hónappal a privatizáció után a zenészek képviselőjétől személyesen Várszegi vette át a Hungaroton irányítását, a cég pedig a Fotex érdekeltsége lett. A felsorolt példáktól függetlenül hittem a magántulajdon csodájában, a piacgazdaság erejében ma is bízom. És akkor még nem beszéltünk a Kőolajkutató Vállalatról, a tévécsatornákról, a Caoláról. Ahogyan nem érintettük időnként a kárpótlási ügyleteket és a földek privatizációját sem. Ezek a felfoghatatlan méretű állami vagyonok pedig mindenki fantáziáját megmozgatták.

– A képzelet nem ismer határokat. Mi zajlott a bankszektorban?

– Jöttek a bank- és értékpapírpiaci csődök: az Agrobank tartalmilag máig vitatott elítélése, a Lupis-botrány, a fedezetlen kötvénykibocsátások, nemrég a BudaCash brókerügye. Csak néhány példa. Ezek nem privatizációs ügyletek, hanem valóban szédelgések.

Hány ezer milliárd?

– Kiszámolta valaha, hogy mekkora pénz folyt be összesen a privatizációs bevételekből?

– Próbáltam, de nincs pontos információm. Úgy becsülöm, hogy 2005-ig hatezermilliárd forint körül állt meg a számláló. Ennek két- vagy háromszorosa lehetett, ami még külföldi tőke címén befolyt a kasszába.

– Az ÁVÜ-t keresték meg azzal, hogy ezt vagy azt a céget el kellene adni?

– Rengetegen. Kiderült, hogy számtalan új rokonom van. Egészen elképesztő emberek próbálkoztak nálam, és voltak olyanok is, akik később nem ismertek meg. Az emberi természet a pénz közelében megváltozik. A pénz és az érdek erősebbnek bizonyult az amúgy vitatható szabályoknál. Aki például a kisgazdák tiltása ellenére állami gazdaságot akart szerezni, az megszerezte. Aki ABC-t akart venni, megvette.

– A vagyonügynökség első vezetője ma mit lát a legjobb döntésnek?

– Összességében a privatizációt. Fontos volt, hiszen az államosítás megbukott. Jó volt, hogy a magánosítással foglalkozhattam, de ma már sok mindent másképp látok.

– Például mit?

– A privatizációhoz később kellett volna hozzáfogni, nem a választások előtt. Az új kormányra bíztam volna, hogy milyen vagyonügynökséget akarnak. Ma már elfogadnám – ellentétben a régi véleményemmel –, hogy a vagyonügynökségnek vagyonkezelői legyenek. És persze az alapvető gond: az államnak sokkal takarékosabban kellett volna gazdálkodnia. De a fiskális alkoholizmus, a pénzszórás miatt nem lehetett annyi céget eladni, amennyinek az árát a költségvetés ne tudta volna elkölteni. Miközben a magyar állam a magyar cégeket a rendszerváltás utáni években sokkal kevésbé támogatta. A központi privatizáció, amely az MDF, illetve később a szocialista kormány alatt megvalósult, rendkívül nagy menedzserveszteségekkel járt. Annyi tehetséges szakembert félretettek, akikre a rendszerváltás után nyugodt szívvel rá lehetett volna vállalatokat bízni.

– Miért sóhajtott ekkorát?

– Szerettem, vonzott ez a munka. Ám idővel sajnos a privatizációs gépezet beszippantott. Nem kellett volna mindent erre feltennem. Annyi ember élt boldogan akkoriban is, nem kellett volna keresztülmennem tucatnyi botrányon és harcon.

– Sértődött?

– Egykor az voltam, azonban már rég túl vagyok ezen. Évtizedek alatt felszívódik az érzékenység. Az biztos, olyan utat választottunk, amely a bizalmatlanságra és az átláthatatlan szabályokra épült.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.