A túlvilág kapui

Milyen a Hold száz kilométeres távolságból? A kérdést 1968 karácsonyán a houstoni irányítóközpont tette fel az Apollo–8 legénységének.

Milyen a Hold száz kilométeres távolságból? A kérdést 1968 karácsonyán a houstoni irányítóközpont tette fel az Apollo–8 legénységének. A válasz gyors volt és egyértelmű. „Elhagyatott. Ráébreszt arra, hogy mi mindenünk van a Földön, hogy mi mindenért kéne hálásnak lennünk. A Föld egy oázis az űr végtelenében.”

Idős barátom, nevezzük őt Jeremiásnak, a plakát méretű képet, melynek Földkelte a címe, tíz éve vagy talán annál is régebben tűzte fel a szobája falára.

– Hogy mindig lássam, ha kivert kutyának érzem magam. Hogy soha ne felejtsem el, milyen csodálatos otthonom van.

Napjában százszor, ezerszer siklik át rajta a tekintete. Mindent tud róla. A Földről is sokat tud, de én most a fényképről beszélek. Tudja, hogy a hongkongi születésű Bill Anders készítette 1968. december 24-én. Frank Borman, James Lovell és William Anders voltak az elsők, bocsánat, az első emberek, akik megpillantották a Hold addig ismeretlen, sötét oldalát. És azok is ők voltak, akik elsőként láthatták kívülről és teljes egészében a földgolyót. Ismeri a beszélgetésüket is, százszor, ezerszer hallgatta meg, kívülről tudja, és annyiszor felmondta már nekem, hogy kívülről fújom én is: „Mintha egyedül lenne az egész univerzumban. A fekete űr előtt a kéken ragyogó Föld. Gyönyörű kék üveggolyó.” Ezt Frank Borman mondta, aki az Indiana állambeli Garyben született. Abban a koszfészekben, ahol a fotó készítése előtt tíz évvel, 1958-ban egy acélgyári munkás hetedik gyermekeként megszületett Michael Jackson.

A fotót viszont a hongkongi születésű Bill Anders készítette. Az előtérben a Hold sivár, poros felszíne, távolabb pedig az űr fekete háttere előtt a felkelő Föld.

Jeremiás egy csomó látszólag teljesen haszontalan dolgot is tud. Például hogy a clevelandi születésű Jim Lovell anyja egy cseh nő volt, meg hogy megkapta az Ezüst Bölény Díjat, vagy hogy Michael­ Jackson arra kérte a riportereket, írják meg róla, hogy ő a Marsról érkezett, élő naposcsibét fogyaszt reggelire, és minden éjjel, pontban éjfélkor voodoo-táncot jár. Jeremiás most mégsem ezeket mondja, hanem amit már százszor kimondott, és amire ezerszer, tízezerszer gondolt, hogy a Holdról nézve milyen kicsi a Föld.

Jeremiást az apámtól örököltem. Tegnap volt a születésnapja. Nem tudom, hány éves, de megesküdnék rá, hogy amikor három-négy évesen megismertem, már akkor is ugyanilyen volt. Nem titkolja a korát, de nem is kérkedik vele. Amikor rákérdezek, legyint: – Tök mindegy. Egy szám. Ne törődjünk vele. – Késő este ugrottam be hozzá, és jócskán elmúlt éjfél, amikor szedelőzködni kezdtem. Az ital is marasztalt, a törpe titokzatos hódolóinak egyike egy palack negyvenéves guatemalai rumot küldött neki ajándékba, de lenyűgözött az a történet is, amelybe azután kezdett bele, hogy a többiek elszállingóztak. Egy könyvről beszélt. Egy ősi kódexről, amelynek emberbőrből készített lapjaira vérből kotyvasztott tintával írtak. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszantani akar, vagy hiszi is azt, amiről mesél.

– Őskőkori mágikus szövegek vannak benne – mondta, és leste a hatást. Nem szóltam semmit, így hát folytatta. – Varázsigék. Démonidéző szimbólumok. Amik a történelem előtti korokban születtek. Amikor az ember még úgy volt része a környezetének, mint a fák vagy a halak. Már az egyiptomiak is úgy tekintettek rá, mint a ködbe vesző múlt ereklyéjére. Olyan praktikákat rejt, amelyekkel kinyithatók a túlvilág kapui, megidézhetők az alvilág hatalmai.

– Marhaság.

– Miért? Az emberi hamuzsírból készített szappan hihetőbb? Hogy ünnepelt humanisták emberbőrbe köttették a kedvenc költeményeiket? Hogy a német fejedelemségekben a kivégzett gonosztevők bőrét nem is olyan régen még lenyúzták és csengő aranyért árulták? A szemüveghegyek hihetőbbek? Örmény tanítók lenyisszantott fejei a kerítéskarókon? Mint a dísztökök. Az emberbőr-pergamen nem is olyan nagy dolog.

– Nem azt nem hiszem, hanem a túlvilági kapukat megnyitó varázsigéket.

Szopogattuk a rumot, és nemigen szóltam közbe, míg Jeremiás a titokzatos könyvről prédikált.

– Évezredeken át másolták. Szanszkritról és arámiról héberre, héberről görögre, görögről latinra. Ismerték Kínában és Atlantiszban. Azt hiszed, Helénáért tört ki a trójai háború? Hát nem. Egy asszonyért, még ha a földteke legszebb nője is, nem indulnak harcba városállamok tucatjai, gályák ezrei. A könyv volt az oka. Egy példányt ott őriztek Trója falai mögött. Egy másikat Krétán, a labirintusban. Talán Perszepolisznak és Alexandriának is jutott. De végül mindenütt ugyanaz történt. A tudás és a vele járó hatalom pusztulást hozott. Akkor aztán igyekeztek megszabadulni tőle. Megsemmisítették a példányait. Jerikóban, Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában. Máglyára dobták, vulkánokba vagy tengerbe vetették. Ahol nem merték bántani, ott elfalazták. Súlyos kőlapokkal fedett sírba temették, hogy emberfia ne férjen hozzá. Időnként mégis elő-előkerül egy. Azt mondják, Nagy Sándor példánya előbb Caesarhoz került, majd a dákokhoz, tőlük meg Hadrianushoz, végül Attilához. Nagy Károly azért támadt az avar kagánokra, hogy azt a példányt megszerezze. Hitler is tudott róla. Nem véletlenül küldte Tibetbe a titkos ügynökeit. Sztálin a Kaukázus eldugott kolostorait tette tűvé érte.

– Marhaság – mondtam újra.

– Attól a legenda még létezhet – nézett rám a törpe, és manóarcában huncutul csillogott a szeme. – Szent Grál, frigyláda, bölcsek köve. Miért ne? Állítólag Szent Istvánnak is volt egy példánya.

– A mezopotámiai rokonoktól kapta?

– A kaukázusiaktól. A szavárd magyarok küldték neki. Akik a honfoglalás előtt szakadtak el tőlünk. Ők az andalúziai zsidókkal levelező kazár kagánoktól szerezték meg, és magukkal vitték, amikor behúzódtak a Kaukázus hófödte hegyei közé. A kazárok és a besenyők Álmos magyarjait üldözték, miközben a kódex már a Kaukázusban volt. Sztálin valahogy tudomást szerzett erről a példányról, és azt remélte, ráteheti a kacska kezét. De hiába kerestette, a könyv már réges-rég Magyarországon volt. Ezért gyűlölte annyira Sztálin a magyarokat.

– Sztálin mindenkit gyűlölt. Orvosokat, katonákat, papokat. Ukránokat, grúzokat, zsidókat. Az anyját és a gyerekeit. A barátait csak azért nem, mert olyanok nem léteztek. Miért éppen minket szeretett volna?

– A históriában az a szép – dünnyögte Jeremiás –, hogy végül minden igaznak bizonyul. Csak másképp.

– Ez a könyv akkor is marhaság – mondtam harmadszor is.

– Hát persze – egyezett bele készségesen. Aztán beszélt még erről-arról, a Galápagos-szigetek teknőseiről, régi filmekről, fekete lyukakról, gyógyfüvekről, hogy a huszárlovak hány kürtjelet voltak képesek megjegyezni. Végül ott kötött ki, ahol az utóbbi években mindig. A falra tűzött fényképre bámult.

– Ijesztő – mondta, és kétségbeesetten meresztette a szemét. – Ijesztően kicsi.

– Nekem inkább védtelen – feleltem engedelmesen. – Ijesztő, hogy ilyen védtelen. Hogy ilyen kiszolgáltatott.