A világ nem akarja észrevenni, de működik a háborús propaganda

Amióta Phenjan bezárkózott, és fenyegető üzeneteket küldözget, bármit csinál, az hírértékkel bír.

Észak-Korea kiapadhatatlan muníció a sajtó számára. Mert rejtélyes, mert bizarr, és mert senki se tud róla semmit. Amióta Phenjan úgy döntött, hogy bezárkózik, és mindenféle fenyegető üzeneteket küld az ellenségeinek, bármit csinál, az hírértékkel bír. Márpedig már itt alaposan megbicsaklik a média gépezete, ugyanis nyilván nem eredeti nyelven fogja elolvasni a magyar vagy az amerikai olvasó a KNCA hivatalos észak-koreai tévé közleményét, meg azt értelmezni is nehéz volna, hanem ebben a dél-koreaiak lesznek segítségére.

Márpedig Dél-Korea hadban áll Észak-Koreával. Innentől pedig érdemes mindig óvatosan bánni az összes hírrel, amelyet a dél-koreaiak adnak ki halálos ellenségükkel kapcsolatban. Ez ugyanis nem más, mint háborús propaganda, arra külön részleg van a szöuli információs minisztériumban, miként kell intézni az ilyenkor megszokott, bár valóban nagyon hosszúra nyúlt konfliktus sajtómunkáját. Aprólékosan ellenőrzik, hogy az általuk szerkesztett honlapok miként kezelnek egy-egy ügyet, az újságírók milyen témákat fognak erősen feldolgozni, és nyilván jaj annak a sajtómunkásnak, aki valamilyen ügyben Phenjan mellé áll, hiszen háború van, a nemzet pedig egy emberként küzd a győzelemért.

Működik a háborús cenzúra, de ezt a világ valami miatt nem hajlandó észrevenni. Ehelyett tényként fogadják el az összes olyan hírt, amelyet mondjuk a Yonhap hírügynökség ad ki Észak-Koreáról, vagy a japánok, esetleg az amerikaiak. A háborúban mindannyian a másik oldalon állnak, egyedül Kína az, amely valamilyen enyhe szövetségi kapcsolatot tart fenn, de az ő sajtójukkal kapcsolatban meg szokás állapítani, hogy az államilag irányított, az oroszokéról pedig azt írja mindenki, hogy ez meg az a hírportál közel áll a Kremlhez. Vagyis megbízhatatlan, pártos, nem az információ átadása a célja, hanem valami mögöttes politikai szándék.

Pedig az álhírterjesztés nem csak az ő felelősségük, és azt se lehet mondani, hogy az orosz RT vagy a kínai Hszinhua esetleg kevésbé lenne megbízhatatlan, mint a CNN. Amögött nem áll ott az amerikai állam, de gond nélkül terjeszti, hogy Magyarországon nem működik a parlament. Mikor erre a hibára Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter rávilágít egy élő interjúban, Christiane Amanpour sztárújságíró annyit jegyez meg, ez számára újdonság. Az élet pedig megy tovább. Pedig nem mehetne.

Összeomlott az alapkoncepció, az ok, ami miatt egyáltalán felhívták a magyar diplomácia vezetőjét, és bizony ennek igazolásához csak annyira lett volna szükség, hogy megkérdezik magyarországi informátorukat, vagy egy átlagembert, esetleg felmennek az Országgyűlés honlapjára. Egyiket se tették, mert jó az úgy, biztos nem működik a törvényhozás Magyarországon, meg aztán senki se beszél Amerikában magyarul, mi vagyunk a CNN, s nekünk igazunk van. Ezzel a módszerrel aztán mindig igaza lesz a CNN-nek, akkor is igaza volt, amikor heteken át igazolta, hogy voltak tömegpusztító fegyverei Szaddám Huszeinnek, márpedig abban az ügyben bizony vastagon benne voltak az amerikai titkosszolgálatok, úgymond az amerikai állam. Ja, hogy nincsenek? Ez nekem újdonság – mondhatta volna abban a helyzetben Christiane Amanpour, s az élet ment volna tovább.

Az álhírek állatorvosi lova azonban nem Magyarország, hanem Észak-Korea. Mert felröppent az egyértelműen propagandacélú hír, miszerint meghalt Kim Dzsongun. Elrontották a szívműtétjét, meg erős dohányos, és nagyon kövér. Nincs megerősítve, de feltehetően halott. Nem mondták ki, mert az válságot okozna az országban, de biztosan halott, és most lázasan keresik az utódját. Egymást erősítő cikkek gyülekeztek a neten, az összes ismert és kevésbé ismert honlap és újság nagyban foglalkozott a témával. Volt, amely egyértelműen kimondta, meghalt Kim, s volt olyan, amely élt a gyanúperrel, miszerint ez csak egyike a töméntelen hasonló próbálkozásnak. Az ördög pedig ott búvik meg, hogy egy lap se teheti meg, hogy ne foglalkozzon vele. Ha a Magyar Nemzet úgy dönt, ez álhír, süt és ordít róla a dél-koreai minisztérium munkája, és egyszerűen hagyja elmenni maga mellett, akkor a magyar olvasók csodálkozva nézik, vajon ezt a bombahírt miért nem írja meg a megbecsült lapjuk.

A nyugati világlapok már meg is találták az utódot, mostanában rettentő trendi nemek alapján válogatni, és azt feltételezték, hogy Kim húga kerül majd a Koreai Munkapárt élére. Ennek egyetlen oka van, az, hogy Kim Jodzsong fiatal és szép nő, fotózták is eleget, mikor ellátogatott a phjongcshangi téli olimpiára. Egyúttal azt a narratívát is lehet vele erősíteni, hogy a nők valami miatt jobb politikusok és vezetők, mint a férfiak. Kim Dzsongun többek között azért veszélyes, mert férfi, s ha egy nő irányítaná Észak-Koreát, biztosan simulékonyabb volna, kedvesebb, együttműködőbb, nem akarna atombombát hajigálni másokra, megnyitná a határokat, a jövő tündökölne. Csakhogy ez mind egyszerű ködszurkálás. Senki se tud az ügyben semmit, csak írja a vágyait, az olyan sztorikat, amelyeket a szerkesztők szeretnek, és amiről úgy gondolják, az olvasók imádni fogják.

A dagi diktátor halála és világszép húgának hatalomátvétele márpedig majdnem mesébe illő történet, nagyjából ennyi a valóságalapja is. Mivel nemcsak az újságírók, de a lakosság se tud igazából semmit Észak-Koreáról, nagyon könnyen lehet hadoválni, mondjuk arról, hogy a diktátor egy személyben dönt mindenről. Mint valami középkori király, esetleg II. Ramszesz fáraó, aki inkább volt isten, mint uralkodó. Pedig ez már akkor se volt igaz, s természetesen most se. Irányt mutat, fazont szab, meghatározza a bejárni kívánt utat, de a munkát nem ő végzi el, hanem az adminisztráció és végtére is az emberek. Mégis, ez a toposz megjelenik minden fórumon, hogy a női vezetők sokkal sikeresebbek, például koronavírus elleni küzdelemben, meg szociális kérdésekben, meg ipari teljesítmény fejlesztésében, mint a férfiak.

Jó példa erre Finnország, ahol állandóan a fiatal és csinos Sanna Marin miniszterelnököt és hozzá hasonlóan dekoratív minisztereit mutatják, akik úgymond sikerre vannak ítélve, hiszen fiatalok, szépek, nők s liberálisak, azaz a baráti sajtó úgy szereti őket, mint galamb a tiszta búzát. Mindig lesz olyan statisztika, amely alapján kiderül, Finnország a létező világok leggyönyörűbbje, mert olyanok vezetik, mint Sanna Marin. Kevés ennél szexistább elmélet van, amikor feltételezzük, hogy valaki azért, mert nő, tehetségesebb vezető, mint férfi társa. Aztán persze ott van Angela Merkel, aki lassan húsz éve irányítja Németországot, és mindennek lehet mondani, de simulékonynak bizony nem. Nem is csoda, hiszen a kancellár nem egyszemélyi vezető, nem ura az országa összes folyamatának, csak arca Németországnak, természetesen rendkívül befolyásos, de nem maga dönt arról, milyen legyen a legújabb Audi orrának kiképzése.

Erről persze mi, magyarok is mesélhetnénk, ha valakit érdekelne a mi álláspontunk odakint, a Kárpátokon túl. Mondjuk a sokat megénekelt diktatúráról, amelyben Orbán Viktor teljhatalmat szerez, és feltehetően ezt a cikket is ő diktálja. No meg irányítja egy személyben a vállalkozásokat, jelenleg a kórházakat, az egész egészségügyi rendszert, jókedve függvényében határozza meg, mely boltok nyithatnak ki, és hol marad kint a zárva tábla. Márpedig Magyarország

– mint a nevéből is kiderül – egy ország, ahol tízmillió ember irányítja a maga életét, elfogadva a kereteket, amelyeket a képviseleti demokrácia ad neki. Mert az rendkívül hatékony rendszer, ez eddig remekül kiderült. Néha persze fájdalmas, ha nem az én érdekemet teszik az első helyre, de épp a tízmillió miatt nyilvánvaló, hogy ez nem egy egyemberes projekt. A közösség és az egyén érdekei sokszor egymással szemben működnek, hosszú távon viszont az egyén is élvezi a közösség sikereit. Még akkor is, ha alapvetően úgy érzi, őt kisemmizi az aktuális hatalom.