Amikor Szalontát tönkretette a tűzvész

1847. áprilisában támadt tűzvész Szalonta módosabb lakosait is koldusbotra juttatta.

Az 1846-ik év igen gyenge termést adott. A száraz télben a búza nagy része kifagyott, a tavaszi vetés a nagy esőzések miatt nagyobb részt elmaradt. A mi kicsit elvethettek, azt a nyári nagy szárazság ölte meg. A búza ára 1847-ben aratásig köbölként 35, a tengerié 32 váltó frtig emelkedett. Az élelmet Kolozsvárról – a hová az erdélyi és oláhországi fölösleges termést hordták – kellett az Alföldre szállítani. Szalonta szűkös viszonyok között tengődött, Arany családja is keservesen érezte a nagy drágaságot. Hozzájárult az 1847-ik évben április 17-én déli 12 órakor támadt irtóztató tűzvész, a mely a várost majdnem teljesen elhamvasztotta és Szalonta módosabb lakosait is koldusbotra juttatá.

A tűz a Kis-Kölesér utcza keleti végén keletkezett Szabó János házánál, akinek a felesége cégéres életet élt. Katonáknak sütött-főzött. Az óriás szélben lehetetlen volt minden oltás. Arany hivatalos szobájában tartózkodott, mikor a vészharang megkondult. Rémülten kirohanva, a rossz városi fecskendőbe kapaszkodik egynéhány emberrel, de segíteni lehetetlenség. Mikor visszafut, a városháza már lángokban áll, a tüzet a harmadik, negyedik utcára szórja a dühöngő szél. Haza szalad, pincéje már akkor tele van idegenek holmijával. Bútorait egy másik szobába hurcolja. Előtte ég a templom, körülötte a nádas házak lángban. Tőszomszédságában négy-öt ember segítségével nagy bajjal óvja meg a lángoktól, a szerencsére rothadt gazzal fedett tetőt, különben az ő cserepes háza teteje alá is belopja magát a láng. Ott vonult el kerítése mellett a tűz, azon túl a gyepig minden korom és düledező rom.

Este újult erővel nyugatról kezd a szél fújni s a szikra fényes rajokban egyenesen lakásának tart. Most a megmaradt kis keleti részt fenyegeti a végveszély. Síró nőkkel és gyermekekkel, egynéhány szomszédjával Arany újra hozzáfog a romok oltogatásához. Éjfélig végkimerülésig dolgoznak, s mikor már minden remény eltűnőfélben van, a fáradt test felmondja a szolgálatot, megnyitnak az ég csatornái és órákig tartó zápor zuhog.

A veszedelem elmúlik, de azért éjjeleken át nem alusznak az emberek a félelemtől.

A közirományok odavesztek a városházán; az inség, a zavar általános. A leégett házak száma 2400, emberélet hét esett áldozatul. Míg maga Arany küszködik a segítség elosztásával, küzd a megye méltatlan határozata ellen, hogy csak a vagyontalanok kapjanak kenyeret, segítséget, mikor az éhínség szegény és birtokos közt egyformán terjedni kezdett. Jómódú gazdák sírva, szégyennel arcukon jelentették magukat a kenyérosztó bizottság előtt. Arany vezette a számadásokat, osztotta a kenyeret, az inség szívfacsaró jeleneteit nehéz szívvel látta maga előtt elvonulni s fizetés nélkül maradt e tenger munkája közben.

A nép, temploma leégvén, vasárnap a templom körül ezrével gyűlt össze, s a legszomorúbb zsoltárokat kínzó vezekléssel könnyek közt énekelte; s rendesen a templomozás után történt a segítség kiosztása. Ez iszonyú szerencsétlenség majdnem teljesen tönkretette Szalontát. Szükséges kiadása, adóssága a 1 millió 10.000 váltó frtot meghaladta, 1847-ről az Eszterházyaknak járuló taksát behajtani nem lehetett, elengedéséért hiába folyamodtak, így ez is teljesen fennállott. Ez iszonyú körülmények között Kenyeres János főbíró és Arany János más menekvést nem láttak, mint az orosi puszta bérbeadását. Ezt a pusztát a szalontai lakosok minden arányosítás mellőzésével összes marhájuk legelőjéül használták minden fizetés nélkül. Ennek harmadát kívánták bérbeadni, hogy béréből különösen az eklézsia adósságainak törlesztésére és a templom újból való építésére jusson.

Ezt a szerencsétlen alkalmat arra is fel akarták használni, hogy a rend nélkül épített város utcáit szabályozzák s az ehhez szükséges telkeket kisajátítsák. A jó szándék azonban a nép ellenszegülésén megtört. A közgyűlésen az összes szalontai lakosok resztvettek, szavaztak. Az izgatásnak tág tere nyílt s gyakran megtörtént, hogy ami üdvöset már elhatároztak, azt a következő gyűlésen megsemmisítették. Az orosi puszta bérbeadása elmaradt, az utcák rendezését is csak nagyon tökéletlenül hajtották végre. […]

Arany fizetését félévenként sem kapva meg, irodalmi jövedelmeiből s abból a kis részből éldegélt, a mit a szalontai tűzvész után a pályaművek kiadásábó bejövő nyereségből a Kisfaludy-társaság küldött neki. […] A jegyzői állásról való lemondását május 28-kán olvasták fel a szalontai tanácsban, de ő maga már 24-dikén Debrecenbe indult, mert – mint elkeseredve írja Petőfinek – Szalontán többé semmi kilátása a mindennapi kenyérre.

(Gyöngyösy László: Arany János élete és munkái, 1901)