Bukaresti játszmák

Alig egy hónapja, hogy felheccelt brigádok furkósbotokkal estek az úzvölgyi katonai temetőt védelmező székelyeknek, és máris újabb rossz üzeneteket küld Bukarest, immár nemcsak holtainkat, hanem élő magyarságunkat, nyelvünket támadva. Most épp a trianoni békediktátum napját nyilvánítaná sürgősségi eljárással állami ünneppé két illusztris szociáldemokrata szenátor, mivel „a trianoni szerződés nemcsak Erdélynek az anyaországhoz, Romániához történt visszatérését szentesítette jogilag, hanem a térség többségi román lakosságának politikai és polgári jogait is elismerte”. Bár e felvetés egyértelműen a centenáriumi játszma része lehet, azért jobb komolyan venni: alig pár nappal korábban ugyanis a Dăncilă-kormány valóban sürgősséggel módosította a közigazgatási törvénykönyvet a parlament és az RMDSZ-es honatyák módosító indítványkupacainak megkerülésével.

Az RMDSZ-nek az erdélyi Krónikában megjelent közleménye szerint „ez a jogszabályváltozás évtizedekkel veti vissza Romániát a kisebbségi jogok tekintetében”. A hatályba lépő kódex a megszerzett anyanyelvi jogok terén a 2006 óta érvényes előírásokat törli: ha a magyarság számaránya húsz százalék alá esik az adott településen, akkor elveszti kétnyelvűségi jogait. Annak, aki tisztában van az erdélyi népmozgások Trianon óta íródó történetével, nem kérdés, hogy akár egy közepes nagyságú városban is gyerekjáték a számarányok módosítása adminisztratív eszközökkel. Az új törvénykönyv szerint a megszerzett nyelvi jog csak a következő népszámlálásig érvényes. Ezenkívül az új törvényszöveg többnyelvű helyett kétnyelvű helységnévtáblákról rendelkezik, ami kisebbségi nyelvi sérelem azokon a településeken, ahol a történelmi hagyományoknak megfelelően több nyelven is kihelyezhették a helységnévtáblákat. No nem mintha eddig fenékig tejfel lett volna: ki ne emlékezne az őshonos magyar kisebbségeket sújtó táblaháborúkra, betiltott, lemeszelt, vörössel-feketével összegyalázott felvidéki, kárpátaljai, vajdasági és erdélyi táblákra. Fiókomban őrzöm a Marosvásárhelyen egy időben gyakori kétosztatú képeslapot: felső mezejében a kultúrpalota sziluettje Róth Miksa balladás üvegablakaival, alsó mezejében a magyar helységnévtábla törött-zúzott, bemocskolt betűivel. Vagy ki ne emlékezne a polgári engedetlenségi mozgalom keretében emelt hatalmas, kétnyelvű Dunaszerdahely–Pozsony jelzőtáblára, mely 24 órát sem élhetett…

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia viszont azóta előbújt az illegalitásból, nem lenne szerencsés, ha most az erdélyi magyarságot taszítanák ebbe.

Hogy mire jó az évszázados sovén játszadozás, miközben elvben egy értékelvű, demokratikus európai közösség tagállamai lennénk, én nem tudom. Hol a jog a jogtalanságokkal tetézett hibákban, a kisebbségellenes cinizmusban? Várnánk a magyarázatot, vajh miért jobb az új kódex a kisebbségeknek a „modellértékű” Romániában, de magyarázat csak nem jő. Olyan ez az egész bukaresti nonszensz, mint az U17-es fiú kézi-Eb történései a napokban. Képzeljék csak, Göteborgban a fehéroroszok ellen véletlenül pont a magyar csapattól csalt el a jegyzőkönyvvezető két gólt! Ugyanezen a napon véletlenül pont a magyar csapatnak kellett pihenőidő nélkül (!) lejátszania két meccsét. Nyilván vak véletlen hát, hogy az éber jegyzőkönyvvezető nem a fehéroroszok két gólját felejtette el felróni megrágott ceruzaszárára. Csapatunk jogos felháborodására az Európai Kézilabda-szövetség, az EHF aznap közölte, ha a torna során később számítana a „kifelejtett” két gól, újranézik a meccset. Mivel igencsak számított volna, nem nézték vissza.

Az ellopott kisdöntőt meg az EHF nevetséges magyarázkodását az óvás határidejéről ettől még túléljük. Bukaresttől azonban évszázados trükköknél többet, jobbat várnánk.