Döglött vörös disznó

Hogyan lesz egy angyalföldi srácból népszerű gitáros? Miért döntött úgy, hogy a végleges külföldre távozás helyett­ inkább itthon boldogul? Tátrai Tibor gitáros-zeneszerző a Liszt Ferenc-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, valamint a Fonogram díj mellé átvehette a Petőfi rádió zenei életműdíját is.

2019. 03. 26. 10:59
null
Fotó: Bach Máté
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Tizenévesen előbb birkózóként, majd bokszolóként komoly eredményeket ért el, mégis a gitár mellett kötött ki. Mi vonzotta a beatzenéhez, illetve ehhez a hangszerhez?

– A hatvanas évek közepén nem sok választási lehetőség akadt egy angyalföldi, ingerszegény környezetben szocializálódó kamasz srác számára. Nagyanyámnál laktam, s hála istennek, a legfontosabbat, az erkölcsiségét kaphattam tőle útravalóul. Nem volt szükség különösebb nevelésre, ám ahogy élt a munkájában és a magánéletben is, az mintaként szolgált számomra.

A nagypapa sportszerűen bokszolt, ezért aztán én is hamar a ringben találtam magam. De a tokiói olimpiát is néztem a tévében, ott főként a birkózás érdekelt. Amúgy angyalföldi gyerekként rendszeresen gyúrtuk egymást, bokszoltunk vagy birkóztunk. Ami a zenét illeti, művészi ágról nemigen tudok beszámolni a családban. Valahogy nem érintette meg a nagyszüleimet, emiatt a klasszikus zene is kimaradt az életemből. Egyetlen hanghordozónk a rádió, később a televízió lett. A rádióból szóló zene utat nyitott a világ felé; ugyan mi kell több egy 15 éves gyereknek, mint a pop-, illetve rockzene? Abban is a The Shadows, azon belül a gitáros-szerző Hank Marvin művei indítottak el azon az úton, amelyet ma is járok. Hogy mi fogott meg benne? A csodálatos melódiák, a csodálatos világslágerek, amelyeket átdolgoztak gitárra.

– Angyalföld szülötte, de régóta a főváros nyolcadik kerületében él. Egyik sem tartozott Budapest nyugalmas körzetéhez, mégis a Józsefvárost választotta lakóhelyéül.

– Amikor megházasodtam, feleségem szüleihez költöztünk. Közben megszületett első fiam, Tibuszka is, így már hatan szorultunk egy szobába. A pénz persze nem vetett fel bennünket, ám hosszú távú megoldásban gondolkodtam: ideális helyen lévő ideális otthont néztem ki a családomnak. Itt, a nyolcadik kerületi József utcában akadtam egy erősen lepusztult hármas társbérletű lakásra. Mondanom sem kell, mindenféle tekintetben áldatlan állapotok uralkodtak, ám rengeteg munka-, idő- és anyagi ráfordítás után a környezetünk, a lakóház s benne a lakásunk mára nagyon szép állapotban van. Ötven méterre a körúttól a város szívében élek, s az sem elhanyagolható szempont, hogy a zenekari busz innen indul, és ide is érkezik vissza.

– Régi szenvedélye a horgászat, sok időt tölt a Dunán. Menekülés az emberek elől?

– Mondhatjuk menekülésnek is, vagy épp kikapcsolódásnak. Mindkettő igaz. Amint lehet, szaladok a horgásztelekre, és kezembe kapom a botot. De az akkori barátaimmal fiatalon, húszévesen is már nekifutottunk a Tisza-tónak. Nagyon szeretem a természetet és a vidéki embereket. Jó hallgatni őket, megérteni gondolkodásmódjukat, egyenes szókimondásukat. Sokfelé járok az országban, élményt jelent figyelni a szokásaikat, ízlelgetni a nyelvjárásokat.

– Több neves és tehetséges pályatársa az első adandó alkalommal elhagyta az országot, emigrált. Sohasem fordult meg a fejében, hogy követi őket?

– A kommunista időkben szinte „kötelező” volt minél messzebbre kerülni innen. Ami engem illet, elsősorban a bizonytalanság tartott vissza. Soha nem éreztem magamban azt az erőt, hogy nekifussak a világnak; hogy az első tíz évem azzal teljen el, hogy megértessem magam, és ismeretségeket kössek. Nagyon nehéz idegenben, más körülmények között újrakezdeni az életet. Úgy döntöttem, hogy sehová sem megyek, ebben az országban szeretnék a muzsikámmal boldogulni. Úgy érzem, a közönség szeret, én is mindent megteszek, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból.

– Életében két olyan zenésszel is összekerült, akik meghatározták pályáját. Mit jelentett, illetve jelent ma önnek Radics Béla és Orszáczky Jackie?

– A Forgács utcai szomszédságunkban lakott egy srác, Tercs Feri, aki valamilyen iskolai zenekarban basszusgitározott. Lecsábított egy Sakk-Matt-bulira, ahol Radics Béla gitározott. Akkor szembesültem először azzal, hogy a színpadon miként kell profi módon viselkedni, öltözködni, muzsikálni. A Magyarországon akkor még újnak számító Cream-, illetve Jimi Hendrix-repertoárral léptek közönség elé, úgy szóltak, mint a lemezen. Mindezt nem adták ingyen: ahhoz, hogy ezt a színvonalat tarthassák, napi rendszerességgel kellett próbálniuk. Közülük is kitűnt Radics, aki hamar bekerült a köztudatba. Magyarország első számú gitárosa lett, sokat köszönhetek neki azzal, hogy később bevett a Tűzkerékbe, s együtt játszhattam vele. Rengeteget tanultam tőle. Radics mellett az egész szakmát megismertem, tőle komolyabb út vezetett Jackie-ig.

A Syrius épp hazatért Ausztráliából, a Csanády utcai pinceklubban léptek föl, ahol tátott szájjal hallgattuk őket. Fúziós dzsesszzenét játszottak, amelyet idehaza senki sem művelt még akkor. Második ausztráliai turnéra is meghívást kaptak, amelyre már zenekari tagként mehettem volna velük, ám ez az utazás valamiért meghiúsult. A magyarországi illetékesek mást küldtek helyettünk. Jackie-vel jó barátságba kerültem, később az ezredforduló után Deserted Downtown címmel közös lemezt készítettünk, amelyet koncerteken is bemutattunk.

– A Hobo Blues Band Vadászat című albuma nem csupán zenei, de szövegi tartalomban is meglehetősen merésznek mondható. Miként volt lehetséges átverni ezt a nyolcvanas évek szigorú, aczéli kultúrpolitikáján?

– Először fogalmam sem volt arról, mibe keveredtem. Az ország egyik rangos blueszenekara olyan dupla albumot engedett meg magának, amelyben ez a gondolatiság felszínre törhetett. Már a lemezborító is eléggé beszédes volt. Ennek szülőatyja és szülőanyja egy személyben Földes László Hobo, aki az akkori rendszerről alkotott véleményét humoros formában, a vadászat témájába csomagolva fejtette ki. Elképzelését Póka Egonnal öntöttük zenei formába. Az eszmei és zenei mondanivalón túl ez mérföldkő számomra, hiszen hosszú idő után itt mutatkozhattam be először szerzőként. Időben és zenei felállásban egyaránt szerencsés konstelláció volt. Szerencse, hogy a komcsiknak fogalmuk sem volt arról, mit akarunk kifejezni, mi bújik meg a sorok között, csupán az állandó, vérükben lévő gyanakvás tartotta ébren a figyelmüket. Azzal együtt, hogy – Hofi Gézához hasonlóan – a humoros megnyilvánulást nyitott szelepként kezelték, a Táncdal- és Sanzonbizottság cenzorai rutinszerűen húzogatták ki a szavakat, sorokat az elkészült szövegkönyvből. Aztán mégis megszületett a döglött vörös disznó… Azt gondolom, Laci a Vadászattal az ujja köré csavarta őket; életükben először összetalálkoztak áttételesen gondolkodó költővel.

Fotó: Bach Máté

– Zenekarait tekintve rendkívül változatos életpályát tudhat magáénak. Mennyire építette tudatosan ezt a zenei sokszínűséget?

– Semmi tudatosság nem volt ebben, csupán annyi, hogy szeretem a zenét. Ezt a műfajt, a ­rockot különösen. Még kihívásnak sem tekinteném, inkább jó játéknak. Amit meg tudok valósítani. Nem lett belőlem sem dzsessz-, sem latin-, sem blues-, sem rockgitáros; ami az évek során felhalmozódott bennem, átültetem a zenébe, az adott szituációba.

– Szólistaként vagy zenekari énekesként viszonylag könnyebb az érvényesülés, míg egy „csupán” hangszeres zenész esélyei Magyarországon közel sem ennyire biztatóak. Tátrai Tibor – szinte egyedüliként – ebben is kivétel.

– Legtöbbször a zenekari frontemberre vetül a reflektorfény, ő jeleníti meg a csapat közösségi munkáját. Magyarországon valóban az énekcentrikus szemléletmód dominál. Miután a zenei kínálat – különös tekintettel a tisztán zenei darabokra – a hazai média sajátosságából adódóan eléggé egysíkú, ezért kevesebben ismernek bennünket. Még szerencsés vagyok, hiszen idehaza, szélesebb körben tudják, kicsoda Tátrai Tibor, ám sok tehetséges magyar, illetve külföldi – egyébként világhírű – kollégáról már nem biztos, hogy ugyanez elmondható.

– Munkásságát életműdíjjal jutalmazták nemrég. Feltételezem, ez nem azt jelenti, hogy végképp leteszi a hangszert, hiszen igényt tartanak a muzsikájára, sokfelé hívják. Hatvanhét évesen mit gondol, meddig tarthat ki a zenész a színpadon?

– Ez olyan műfaj, hogy idősebb korban is bírni kell a gyűrődést. Nem szeretek már utazni, s annak ellenére, hogy nagyon szeretném, kevesebbet vállalok, mint korábban. Be kell látni, hogy a hatodik iksz után fizikálisan kevesebbet bír az ember. Pedig – talán épp a műfaji sokszínűségem okán – sok megkeresést kapok. Napi szinten rengeteget gyakorlok. Hacsak tehetem, fogom a gitárt, és futtatom az ujjaimat a húrokon. Amíg egészségi állapotom engedi, és a fiatalok szeretnek, addig egészen biztosan csinálom.

A zenész akkor is zenész marad, ha valamilyen okból kikopik a színpadról. Élete végéig muzsikál.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.